uppsz

Hát, ennek a bejegyzésnek a címe három nappal ezelőtt még az lett volna, hogy "Alakul". És el akartam mesélni benne mindenféle szépséget, ami alakul körülöttem/körülöttünk.
Hosszan szólt volna felvidéki szervezetalapító előrelépéseinkről, amelyek olyan munka-élményt nyújtanak, mint még kevés más helyen adatott meg (alázatban, elköteleződésben, projekt-szemléletben, tiszta keretekben). Mesélt volna alakuló női közösségről, amely egész konkrétan az életünkről szól, annak minden szép és nehéz oldalával, ahol lehet olvasni, gondolkodni, megkérdőjelezni, elgyengülni, megerősíteni és amely olyan biztonságot képez az emberlánya körül, mint egy magzatburok.
Tán még alakuló életrendezésről is szólt volna, bár ebben nem vagyok még biztos, mindenesetre szóba került volna benne, hogy a szokottmód lehetetlenül túlzsúfolt mindennapokat valami olyan derű veszi körül, hogy még a hóeséssel beköszöntő télnek is lehet tőle örülni, amikor a ropogó hórétegre lépek ki a sokat emlegetett álom-albérlet erkélyére.
És így tovább.

Viszont
szerda környékén beköszöntött az előérzeteim szerint valahavolt legkeményebb vizsgaidőszak, a doktori szigorlat meghirdettetésével (egy hónappal korábbra, mint számítottuk).
Mindez egyszerre hozza a lehetetlen megcsinálni és a lehetetlen, hogy most se csináljuk meg érzését, a folyamatos fizikai érzetekkel járó nyomasztást, a mérhetetlen fáradtságérzetet (már előre), hogy csak egy nagy bögre forró gyömbéres kakaóval lehet túlélni a reggeleket és le kell mondani mindenféle szeretetteljes esti programokat.

Az, hogy az írási intenzitásomra milyen következményekkel jár ez a dolog, nem lehet még tudni, a két szélsőség jöhet szóba valószínűleg. Mindenesetre új korszak kezdődik...

eredményhirdetés

Akik közelről ismernek, sejthetik, sőt vannak, akik egész konkrétan tudhatják,
hogy befejezésben nem vagyok túl jó.

Nade, most egy ilyen következik.
A régenvolt százas bejegyzésben meghirdetett népszámlálás eredményhirdetése, tanulságlevonása és hasonlók.

Szóval, az olvasók száma a rögtönzött felmérés alapján a bejegyzés megjelenésekor a következőképp alakult: önmagát kommentben felfedő olvasó tizenkettő, titkos, privát levélben felfedő olvasó egy, pluszmínusz akikről konkrétan tudjuk, hogy olvas, de ott és akkor nem jelentkezett hozzávetőlegesen négy, az összesen tizenhét.

A Legnagyobb Meglepetést okozó Lelepleződő Olvasó díját kétségkívül Áron nyerte többszörös meglepetés-okozással (bár az első még korábban, személyesen történt). Nyereménye egy személyre szabott életapróörömei-ajánlás-csomag, filmszínházmuzsika témákban, amelyet e-mailben, esetleg hazatérés után személyesen vehet át.

Egyéb tanulságok és hozadékok:

• ha az ember elektronikus média témában kutat, akkor bizony nem csak a kutatásmódszertanban, hanem a google-kiegészítők tárházának ismeretében is élen kell járnia a kérdésfeltevéshez (lásd google reader és hasonlók).
• milyen szép is az, hogy az első bejelentkező olvasó egyben a történelmileg első olvasók egyike is lett, külön köszönet, Réka!
• hálás dolog az igények meghallására vájtfülű barátokkal és kollégákkal körülvéve élni és alkotni, mert elég egy apró jelzésszerű kérés és máris jön a segítség: azóta csak megküzdüttem a korábban nagy falatnak tűnő olvasottságszámláló telepítésével is. Ebben Gorálé az érdem és köszönet. Azóta sikerült az is megtudni például, hogy olyan településekről tévednek ide olvasók, amit sosem gondoltam volna: Szatmyaz, Dallas, Kisköre, Zlín, Levelek, de olvastak már Celldömölkről (a fotölyben ülve...) és még sorolhatnám, a keresőszavak nem kevésbé viccesek.

Mindent összevetve megérte,
reaválva a legutóbbi kommentre: köszönöm a bizalmat, és ígérem, nem hagyom lankadni az íráskedvemet. Maradjanak velünk, bla, bla, bla... (mint mondtam, a befejezés nem nagy erősségem, szóval itt abba is hagyom inkább)

kritikán alul maradva

Feltettem ma magamnak a kérdést, hogy rosszul viselem-e a kritikát. Még nem találom rá a jó választ, de a kétség önmagában van akkora, hogy érdemes legyen ideírni.
Volt egyszer egy folyóirat-alapítás, lánglelkű főszerkesztő barátunk, az a típus, akire nem lehet haragudni, úgy gondolta idén nyáron, beteljesíti egyik álmát. És lőn.
Aztán ma estére rendezett egy lapbemutatót. Az, hogy ki volt ott és ki nem, nem is érdekes.
Többnyire jószándékú emberek többnyire vattacukor-megfogalmazásban kedveskén méltatták a lap amatőr, ámde lelkes voltát satöbbi.
Mindezek nem is érintettek sehogy, leginkább a rászánt időt sajnáltam.
Mígnem jött a kiadó nagyasszonya, Nyolckötetes Mesekönyvíró Mária, aki szintén néhány kedves mondattal rukkolt elő, köztük a következővel: "Nagyon örültem neki például, hogy felfedezték Feldmárt, aki alapvetűen egy letűnőben lévő generáció képviselője, de úgy látszik, korosztálytól függetlenül blablabla".
Nostehát hogy hol itt a kritika? Hogy valójában van-e vagy nincs, azt nem tudom, de az én lelkem ezt imígyen fordította: "milyen bájos, ahogy ez a lelkendező kislány rácsodálkozik az öreg Feldmárra, aki számunkra, a vagyány rendszerváltó értelmiségiek számára már rég a kinőtt ruha kategóriájába tartozik, nadehát hadd örüljön ő is, az mindenkinek kijár korosztálytól függetlenül, nemde..."
Szóval ez egészen meghatározó volt. De mindegy, végülis minél naivabb és tudatlanabb vagyok, annál nagyobb a világ előttem álló, felfedezésre váró része.

ősz

Szeretem az idei őszt.
A ragyogó napsütéses délutánjaiért,
A gyönyörű zöldségeiért,
A könnyfakasztó színben pompázó faleveleiért,
Úttesten mosolygó vadgesztenyéiért.

Azért, hogy valami titokzatos oknál fogva egyre jobban becsülöm a szőlőt, ami Apu keze munkája nyomán terem,
Hogy színes ruhákban járva jobban ki tudok békülni még mások fakultságával is.
Hogy újrakezdéseket és megértéseket hoz,
Hogy legbelül él még a nyár melege, de megszületett már a vágy a szikrázó napsütésben hulló hópelyhek iránt is.
Hálás vagyok a színességéért és megfontoltságáért, remélem, sokáig élvezzük még a társaságát.

Alessandro

Alessandro Bariccoról már régen akartam írni. Egy életértelmetlen sorsközösséget ízlelgető telefonbeszélgetésből fakadt sms-ajánlással kezdődött a kapcsolatunk: "Alessandro Baricco: Selyem. Szépen szomorú, az elszalsztottságról mindent elmondó gyönyörűség".
Igen, a Selyem olvasása olyan volt, mint amikor egy kellemes ital minden kortya gyógyító simogatás a léleknek. Egyszerre tesz falánkul kíváncsivá, de már ugyanabban a pillanatban érzed a bőrödön azt is, hogy vigyázni kell nagyon, mert minél hamarabb érsz egy-egy mondat végére, annál rövidebb ideig tart az élmény. Persze mondatok, szavak dédelgetése, ringatása lehetséges akár perceken át is, és mellesleg közben, épp a szavak szépségének köszönhetően, szerethetővé válik a világ körülötted. Mondják sokan, hogy Baricco úgy ír, mintha előbb megírna egy könyvet sokezer mondatban, aztán fogja, végigolvassa, meghúzza. Majd még egyszer, és még egyszer, míg olyan sűrűvé tömörül soraiban a mondanivaló, hogy néhol egy írásjel is egy egész világot rejt magában. Van, hogy csupán egy mozdulattal jellemez valakit, de azzal az illető egész életét megmutatja.
A Selyem után, én mohó, szerettem volna még egy "ugyanilyet", persze beleszerettem Bariccóba teljesen. A virtuális olvasóközönség a Történetet ajánlotta mint a szerző legjobbját, nekiveselkedtem hát.
Nem egy könnyű olvasmány, meg kell hagyni. A nyelvezete ugyanúgy gyönyörűséges, el lehet merülni akár csak a szavakban, de a történet sok figyelmet igényel. Legalábbis az eleje. Viszont igazuk van azoknak, akik szerint irodalmi bravúr a mű, elképesztő, hogy hány különböző karakter hány különböző szemszögéből tudja bemutatni ugyanazt, hogy hogyan varázsolja el az olvasót - a főszereplőt körülvevő aranypor igazából a szerző aranypora, ami egy idő után burokként veszi körül azt is, aki a könyvet kézbe fogja.
Meg kell érte küzdeni, de érdemes. Elképesztő, hogy hogyan tud ez a férfi annyi különböző hangon, érett orosz nagyasszony, tizenéves, magát kereső, érzelmileg túlfűtött csitri, szellemi fogyatékos ifjú, világmegváltó terveket szövő férfi, háborút járt hadnagy és ezer más szereplő hangján szólni, és váltani ezek között egy pillanat alatt. És emellett olyan sok életszagú történelem van benne, ami általában nem szokott magával ragadni, de itt bájos, legfőképp azért, mert nem tudni, hogy hol vannak a valóság és a fikció határai.
Ritkán olvasom csak el a könyvek végén található jegyzeteket és ritkán szólítom magamban keresztnevükön a nagy írókat, akiket olvasok. A Történet után mindkettőt megtettem, hiszen a szerelmem még erősebb lett a könyv utolsó lapjain bemutatkozó, hús-vér Alessandróhoz.
Próbálnék keresni mindkét könyvben néhány erőteljes mondatot, de nem megy, kontextusukból kiragadva elvesztik erejüket. Csak egészben, mindenképp.