Az emberek alapvetően szépek.
Szeretem figyelni őket (igen, ezért lettem szociológus).
Kávéházi teraszon ülve szemlélni, ahogy jönnek-mennek, találkoznak, örülnek, panaszkodnak.
Ápoltak, gondterheltek, sportosak, öregek, könnyedek, nehézkesek, egyszerűek és bonyolultak.
Hallgatni munka közben, finoman, ahogy a szomszéd asztalnál ülő férfi telefonban elmesélni a barátjának a délelőtt zajlott válóperét és arról mesél, ahogy a feleségét látta megérintődni.
Majd nézni, ahogy a nő megérkezik hozzá és mindkettőjük arcán az elköteleződés tükröződik, hogy ezt a "közös" "ügyet", a válást segítsenek egymásnak megoldani. És a férfi - joggal - kicsit még félti is a nőt. Hogy össze ne törjön. Félti persze magát is, segítséget kér. Telefonban, a munkatársaktól, munka-ügyben. De igazából emberi támogatásra van szüksége.
Azt is szeretem, ahogy az emberek hasonlóak. Olyan másokhoz hasonlítanak, akiket nem is ismernek és talán nem is láttak soha, de időnként, amikor két messze-messze külön utakon járó hasonló ember sodródik a látószögembe, egészen örömteli elgondolkodni, hogy az egyik vajon miért jutott ide, a másik meg hogyan lett épp olyan.
Szóval,
az emberek szerethetőek.
Ma csak ennyit akartam mondani.
péntek, június 10, 2011
hétfő, június 06, 2011
és milyen igazuk is van...
ma olvastam egy okos csörcs-marketinges online tananyagban,
hogy heti 3-4 blogbejegyzéssel lehet a blogod köré mozgalmat építeni, de legalábbis olvasótábort,
meg ezt mások is mondták már a csupa-nagybetűsen hűséges olvasóim közül, hogy ha sok olyan nap van, amikor hiába kattintanak, akkor egy idő után megunják.
de hát a gyakrabb írás hígabb tartalommal jár, válaszolom erre én.
mindennek van ára ugye.
Most viszon jöjjön egy mai mondanivaló.
mégpedig hogy érheti még pozitív hatás az embert metró-aluljárókban is.
Keressétek a lila csoki szösszeneteit a mozgólépcsőn döcögve.
Szívmelengető, mosolyogtató, derűt hozó (hopp, és tényleg, mint a csoki maga).
Hogyaszongya "Merj gyengéd lenni" - ez az üzenete, mindenféle vicces szituációs keretbe ágyazva.
Két nagyon fontos része van ennek az üzenetnek:
az egyik a bátorság,
a másik meg a gyengédség.
Mindkettőre óriási mértékben szüksége lenne a világnak.
Gratulálok annak, aki kitalálta, isten áldja érte, akkor is, ha csak a fogyasztást akarta növelni ...
hogy heti 3-4 blogbejegyzéssel lehet a blogod köré mozgalmat építeni, de legalábbis olvasótábort,
meg ezt mások is mondták már a csupa-nagybetűsen hűséges olvasóim közül, hogy ha sok olyan nap van, amikor hiába kattintanak, akkor egy idő után megunják.
de hát a gyakrabb írás hígabb tartalommal jár, válaszolom erre én.
mindennek van ára ugye.
Most viszon jöjjön egy mai mondanivaló.
mégpedig hogy érheti még pozitív hatás az embert metró-aluljárókban is.
Keressétek a lila csoki szösszeneteit a mozgólépcsőn döcögve.
Szívmelengető, mosolyogtató, derűt hozó (hopp, és tényleg, mint a csoki maga).
Hogyaszongya "Merj gyengéd lenni" - ez az üzenete, mindenféle vicces szituációs keretbe ágyazva.
Két nagyon fontos része van ennek az üzenetnek:
az egyik a bátorság,
a másik meg a gyengédség.
Mindkettőre óriási mértékben szüksége lenne a világnak.
Gratulálok annak, aki kitalálta, isten áldja érte, akkor is, ha csak a fogyasztást akarta növelni ...
csütörtök, május 26, 2011
... hogy az én mesém ÁTÍRHATÓ
Készülünk a Társulattal valami nagy dologra.
Arra, hogy a mesékről játsszunk Nektek, és magunknak. A mesék gyógyító, tanító, feloldó, nevettető vagy éppen megküzdős jelentőségére.
Meg arra, hogy vajon nekünk mit jelent, hogy a mesékről vagyon a mi társulatunk elnevezve.
Ennek a készülésnek a keretében előbányásztunk saját meséhez kapcsolódó történeteket is, és erről játszottunk egymásnak-magunknak a mai estén.
Nekem mindig is fontos volt, hogy az életem első nagy Mesélője Nagypapám volt,
aki életem első három évében a legeslegtöbb időt töltötte velem. Legalábbis én így emlékszem arra az időszakra.
A mese, amit legtöbbet mondani szokott nekem, a Piroska és a farkas. De nem csak úgy akárhogy. Hanem úgy, hogy a mi Piroska és farkasunkban az "üldözős jelenetben" nyomozókutyák jöttek, akik megtalálták a főgonoszt.
Eddig csak úgy gondoltam erre, mint aranyos gyerekkori epizódra, mert aztán én is megtanultam és mondtam ezt a mesét nyomozókutyákkal, van róla hangfelvétel is, ahogy ezt meséltem három évesen, ami már önmagában szép.
Ma viszont, amikor erről az élményről meséltem a társulatnak, egyre inkább az kristályosodott ki, hogy mi tanított meg velem akkor a Nagypapa.
Egy olyan dolgot, amit tudok azóta is, mégsem használom, hanem épp az ellenkezője volt eddig bennem - hogy ami meg van írva, az márpedig meg van írva.
Pedig dehogy! Ha jobban megnézem, éppen ez a tanítás íródott belém akkor,
hogy az ÉN mesém átírható.
Van eleje, vannak szereplői, de hogy mikor milyen fordulat szükséges ahhoz, hogy az ÉN hősöm megmeneküljön, az én írom oda. És onnantól az a mese úgy fog hangzani. Az emlékekben, a hangfelvételen, és mindenütt.
Sok-sok erő van ebben. Hálás vagyok, hogy az ő bölcsessége tudattalanul is megtanította ezt nekem, és hálás vagyok, hogy ezt ilyen hosszú idő után újra elővehettem.
És most, kezemben a toll. Tessék figyelni jól, új fordulatok következnek!
Arra, hogy a mesékről játsszunk Nektek, és magunknak. A mesék gyógyító, tanító, feloldó, nevettető vagy éppen megküzdős jelentőségére.
Meg arra, hogy vajon nekünk mit jelent, hogy a mesékről vagyon a mi társulatunk elnevezve.
Ennek a készülésnek a keretében előbányásztunk saját meséhez kapcsolódó történeteket is, és erről játszottunk egymásnak-magunknak a mai estén.
Nekem mindig is fontos volt, hogy az életem első nagy Mesélője Nagypapám volt,
aki életem első három évében a legeslegtöbb időt töltötte velem. Legalábbis én így emlékszem arra az időszakra.
A mese, amit legtöbbet mondani szokott nekem, a Piroska és a farkas. De nem csak úgy akárhogy. Hanem úgy, hogy a mi Piroska és farkasunkban az "üldözős jelenetben" nyomozókutyák jöttek, akik megtalálták a főgonoszt.
Eddig csak úgy gondoltam erre, mint aranyos gyerekkori epizódra, mert aztán én is megtanultam és mondtam ezt a mesét nyomozókutyákkal, van róla hangfelvétel is, ahogy ezt meséltem három évesen, ami már önmagában szép.
Ma viszont, amikor erről az élményről meséltem a társulatnak, egyre inkább az kristályosodott ki, hogy mi tanított meg velem akkor a Nagypapa.
Egy olyan dolgot, amit tudok azóta is, mégsem használom, hanem épp az ellenkezője volt eddig bennem - hogy ami meg van írva, az márpedig meg van írva.
Pedig dehogy! Ha jobban megnézem, éppen ez a tanítás íródott belém akkor,
hogy az ÉN mesém átírható.
Van eleje, vannak szereplői, de hogy mikor milyen fordulat szükséges ahhoz, hogy az ÉN hősöm megmeneküljön, az én írom oda. És onnantól az a mese úgy fog hangzani. Az emlékekben, a hangfelvételen, és mindenütt.
Sok-sok erő van ebben. Hálás vagyok, hogy az ő bölcsessége tudattalanul is megtanította ezt nekem, és hálás vagyok, hogy ezt ilyen hosszú idő után újra elővehettem.
És most, kezemben a toll. Tessék figyelni jól, új fordulatok következnek!
szerda, május 11, 2011
Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány, avagy nem élhetek smink nélkül
Tánc
pörgés
pörgés
pörgés
tánc
pörgés
pörgés
ütközés
és a férfi
megmutatta neki a csillagokat
és a nő
csillagokat látott
a totálisan fedett táncparketten
majd a férfi nyakába omlott
hogy el ne ájuljon
másnap duzzanat
erős smink
és emós frizura
valamint négy-öt fontos tárgyalás
és további kiemelten fontos megjelenések.
a nyolc nap még nem telt le, szóval nem tudjuk, hány napon túl gyógyul
még jó hogy van ofinám
és nincs időm elmenni fodrászhoz
ha nem lennénk már túl ezen, azt is mondhatnánk,
hogy hódítani tudni kell...
pörgés
pörgés
pörgés
tánc
pörgés
pörgés
ütközés
és a férfi
megmutatta neki a csillagokat
és a nő
csillagokat látott
a totálisan fedett táncparketten
majd a férfi nyakába omlott
hogy el ne ájuljon
másnap duzzanat
erős smink
és emós frizura
valamint négy-öt fontos tárgyalás
és további kiemelten fontos megjelenések.
a nyolc nap még nem telt le, szóval nem tudjuk, hány napon túl gyógyul
még jó hogy van ofinám
és nincs időm elmenni fodrászhoz
ha nem lennénk már túl ezen, azt is mondhatnánk,
hogy hódítani tudni kell...
vasárnap, április 10, 2011
Most hogy érzi magát?
Látta a mentőt bekanyarodni már a sarkon.
Biztos valaki rosszul lett a vonaton - gondolta.
Sietett. Mostanában azzal játszott, hogy olyan esetekben, amikor nem tudta befolyásolni a haladási sebességét, nem nézte meg az órát (minek, ha úgysem tud változtatni az idő menetén), majd a végén kiderül.
- MOST HOGY ÉRZI MAGÁT? - hallotta halkan, mégis erőteljesen.
Ahogy jobbra nézett, látta, hogy a mentők egy idősebb, nagy darab asszonyt látnak el, aki a lépcsőn ül. Mindkét térde bekötve, épp fejezik be a kötést. Rengeteg vér mindenütt.
Az asszony mosolygott. Arcán béke és felszabadultság, mint akinek egy pillanat alatt kivették a kezéből saját sorsa irányításának terhes felelősségét. Ebben a pillanatban nem számít, hogy elment az a vonat, amire futott felfelé a lépcsőn és nem számít, mikor jön másik, hiszen azt sem tudja, mi történik vele a következő pillanatban, vagy hogy fel tud-e állni egyáltalán.
- MOST HOGY ÉRZI MAGÁT? - hallotta halkan, mégis erőteljesen.
Ahogy balra nézett, látta, hogy a vonatja épp most indul el. Lekéste. Egyetemi évei alatt, és azóta sem, soha nem késett le vonatot. Ha már így kérdik, kissé dühösnek érezte magát, de alapjában véve még mindig átjárta az a buddhista nyugalom, aminek eredményeként az óráját sem nézte mostanában. Elment, hát elment, itt van egy ajándék plusz óra, amit olvasással lehet tölteni. Visszasétált a váróterembe.
Amikor 50 perc múlva ismét felfelé lépdelt a lépcsőn, jobbra nézve látta a vértócsa maradványát, takarítás gyanánt csak egy fél vödör vizet öntöttek hozzá, hogy hígabb legyen.
Az asszonyt addigra már elvitték.
Amikor pedig felszállt a vonatra és meglátta B-t, végleg megnyugodott, hogy semmi sincs véletlen.
Biztos valaki rosszul lett a vonaton - gondolta.
Sietett. Mostanában azzal játszott, hogy olyan esetekben, amikor nem tudta befolyásolni a haladási sebességét, nem nézte meg az órát (minek, ha úgysem tud változtatni az idő menetén), majd a végén kiderül.
- MOST HOGY ÉRZI MAGÁT? - hallotta halkan, mégis erőteljesen.
Ahogy jobbra nézett, látta, hogy a mentők egy idősebb, nagy darab asszonyt látnak el, aki a lépcsőn ül. Mindkét térde bekötve, épp fejezik be a kötést. Rengeteg vér mindenütt.
Az asszony mosolygott. Arcán béke és felszabadultság, mint akinek egy pillanat alatt kivették a kezéből saját sorsa irányításának terhes felelősségét. Ebben a pillanatban nem számít, hogy elment az a vonat, amire futott felfelé a lépcsőn és nem számít, mikor jön másik, hiszen azt sem tudja, mi történik vele a következő pillanatban, vagy hogy fel tud-e állni egyáltalán.
- MOST HOGY ÉRZI MAGÁT? - hallotta halkan, mégis erőteljesen.
Ahogy balra nézett, látta, hogy a vonatja épp most indul el. Lekéste. Egyetemi évei alatt, és azóta sem, soha nem késett le vonatot. Ha már így kérdik, kissé dühösnek érezte magát, de alapjában véve még mindig átjárta az a buddhista nyugalom, aminek eredményeként az óráját sem nézte mostanában. Elment, hát elment, itt van egy ajándék plusz óra, amit olvasással lehet tölteni. Visszasétált a váróterembe.
Amikor 50 perc múlva ismét felfelé lépdelt a lépcsőn, jobbra nézve látta a vértócsa maradványát, takarítás gyanánt csak egy fél vödör vizet öntöttek hozzá, hogy hígabb legyen.
Az asszonyt addigra már elvitték.
Amikor pedig felszállt a vonatra és meglátta B-t, végleg megnyugodott, hogy semmi sincs véletlen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)