Az élet meghozza, avagy hogyan működnek a mantrák és az átkeretezés

Amióta itt vagyok, minden lelkierőmmel azon igyekszem, persze nem fájdalmas, hanem inkább élvezetes és odaszentelt módon, hogy egy egészséges, testi-lelki tisztítókúrás, elvonulós lelkigyakorlat-szerű 4 hónapot alakítsak magamnak, amikor kialszom az elmúlt évek fáradalmait, ledobom a felelősség-túladagolásból kerekedett túlsúlyt, átalakítom a gondolkodásmódomat (örökre persze, hogy máshogy) és megtisztulok minden fölösleges kötődéstől. Először is írtam ehhez egy amolyan kis manifestot, még a repülőn, Amsterdam és Bergen között idefele, ez már önmagában egy romantikus filmbe illő. Néha meglepődök, hogy miket írtam oda, amikor újranézem. Tehát működik.

Aztán, második fázisként bevetettem a mantra-feliratokat, amelyek Andi barátnőm szülése óta tudjuk, hogy milyen jól működnek. Nagyon egyszerű a módszer, megfogalmazol olyan mondatokat, amelyeket szeretnél az önmagadról való gondolkodásod részévé tenni, és kiírod a falra, hogy amikor látod, átjárjon a gondolat és ettől meg is tudjon valósulni. Nem mágia, inkább egy kis emlékeztető az elmének.

Az egyik ilyen feliratom az, hogy „Könnyedén mellőzöm a szénhidrátot” – ezen sokáig gondolkodtam, mert fontos, hogy pozitív legyen a mondat, hiszen az agyunk a tagadást nem ismeri (tehát a „nem eszem szénhidrátot” – forma rossz). Azt sem akartam, hogy fájdalmas kifejezés legyen, például „nélkülözöm”, mert ki a franc akarna nélkülözni. A mellőzés olyan nagyvonalú: látom, kikerülöm, megyek tovább (egyébként erre az egész szénhidrát sztorira a PCO meg az inzulinrezisztencia miatt van szükség, ezt tájékoztatásképp írom, hogy aki még nem ismerné ezt a nyavalyát, az tudjon róla, hogy ma minden 10. nő szenved emiatt, aztán jön a meddőség, kórházi kálváriák és satöbbik. Ami egyébként nem muszáj. Csak fel kell ismerni és kordában tartani). És hogy hogyan is jutalmaz az Élet. Ma délután egy nehéz megbeszélés után igen éhesen kiszaladtam a boltba, gondolván, hogy most tényleg nagyon éhes vagyok, meg meg is gyötört az élet, ide nekem egy pizzás csigát. Mert néha megengedhető. Hát. Pizzás csiga nem volt. Sem semmilyen kenyér vagy péksüteményféle. Leszámítva a nagy, csomagolt, szeletelt kenyereket, amit meg elvből nem veszek, mert olyan nagy mennyiséget egy év alatt se akarnék megenni. Jutott is eszembe rögtön a könnyedén szó, tovasasszéztam a kenyérpulttól, és aztán ugyanilyen könnyedén meg is találtam, hogy milyen zöldséget ehetnék kenyér helyett. Köszi.

Aztán hazajöttem este, megdolgozott lélekkel, jóleső fáradtsággal, számtalan gondolattal, és nem kevésbé éhesen (tekintve, hogy a fentebb nevezett cucchoz tartozó diétának az elve a 3 óránként kicsit evés, és erre nagyon gyorsan rááll a szervezet). Hát, szerencsémre, csak egészséges kaja volt a hűtőben. Le is ücsörögtem a kis felirataim alá, s miközben rágcsáltam a jégsalátát önmagában, elmerengtem a „Tápláló ételeket eszem” – feliraton (szerk. megj. a tápláló szóra azért volt szükség, mert nem az a lényeg, hogy az ételek könnyűek legyenek, hiszen attól még továbbá is éhesek leszünk, hanem hogy jól adják meg azt a tápanyagot, amire szükségünk van és akkor nem lesz további falánksági rohamunk. Emellett meg az egészséges szót már egy másik mantrában használtam, úgyhogy ide valami új kellett). Szóval azon merengtem a salátát rágcsálva, hogy vajon ez a pillanatnyilag íztelennek tűnő levél, amiről emlékszem, hogy volt már, hogy határozottan szerethető ízű volt, hogyan is táplálja az én testemet. 

Erre eszembe jutott a kedves kicsi James, akire Jerseyben vigyáztam és két és fél évesen annyi bölcsességet tanított. Többek között azt szoktuk vele csinálni, hogy elmentünk az állatkertbe, ahol a legnagyobb gorilla volt a kedvence. Iszonyatosan félt tőle, de mindig azt kérte, hogy menjünk és nézzük meg. Már odafelé menet reszketett, szorította minden elérhető felnőttnek a kezét, aztán amikor meglátta, és netán még csinált is valamit a gorilla, akkor szaladni kellett sírva. Majd újra odamenni, újra elszaladni sírva. Így ment ez. Egyébként ez a gyerekeknél teljesen normális mechanizmus, olyan, mint amikor a meséből is a legfélelmetesebb legsárkányosabb részt kérik újra, így erősítik a bátorságukat és győzik le a saját belső félelmeiket. És a kis okos kétésféléves gyerek, amikor hazamentünk, még meg tudta fogalmazni azt a briliáns mondatot is, egyfajta esti önreflexióként, hogy: „I’m not scared of the big daddy gorilla. Just don’t want to see him” (Nem félek a nagy gorilla-papától, csak épp nem akarom látni).

Tehát. A történet tanulsága szerint megállapítottam, hogy a jégsaláta íze alapvetően finom. Csak nem mindig lehet érezni.

Továbbá, hogy az átkeretezés jó, a mantrák meg működnek. 

Lehet. Rád. Haragudni.

Hogy ki vagy mi ültette belém csecsemőkoromban (vagy tán még azelőtt) a jógyerek-motort, sejtelmem sincs (és mostanra már nincs is nagy kedvem sem analitikus, sem másféle módon kideríteni). Hogy mik ennek a következményei, azzal már úgyszintén megbarátkoztam többé-kevésbé. Hogy nem lázadtam tinikoromban, hogy soha nem „tettem tönkre” semmit, sem fizikailag, sem átvitt értelemben. Hogy általában kerülöm a konfliktusokat és rengeteg energiát vagyok képes beletenni olyasmikbe, hogy megfeleljek valakinek, aki nekem fontos. Szóval ezekkel elvagyok, tudok őket időben észrevenni, objektíven látni, akár néha még szeretni is (a dolog jó oldaláról, mármint a jókislányságéról, nem is beszélve). Bár legutóbb, amikor az elmúlt fél éves szakmai pokoljárás egyik epikus pontján HalászP megértése kifejezéseként a fejmhez vágta, hogy „hát igen, akit jókislánynak neveltek, az nem is fogja senkire rávágni az ajtót”, határozottan fellobbant bennem a lázadás szikrája és új erőt vettem magamon, hogy bebizonyítsam (sic): juszt is ki tudok mászni ebből a szerepből (ezen a ponton két kérdést nem érdemes feltenni. Az egyik, hogy miért egy férfiönismeret-szakértővel tárgyalom meg a szakmai dilemmáimat, a másik, hogy nincs-e ebben egy jó adag megfelelési szándék, hogy bebizonyítsam a jókislányság ellenkezőjét…).

És mennyit, ó, istenem, mennyit hallgattam különféle pszichodráma-csoportokban és egyéb önismereti célzatú gyülekezetekben, hogy a jókislányság-vezérelt életből való kijövetel egyik első nemes bizonyítéka az lesz, ha meg tudom élni, hogy haragszik rám valaki, akit szeretek. Hogy elkövetek valamit, például védem a határaimat, neadj’isten valami szándékos és aktív tettet is véghez viszek, amivel nem akarok ártani ugyan, hanem csak a saját érdekemet helyezem előtérbe. Ennek következményeként valaki másnak az érdeke háttérbe szorul. Ennek következményeképp ő haragudni fog, vagyis én nem leszek ott-és-akkor jókislány. A kapcsolat harmóniája meginog, aztán hogy helyre tudjuk-e billenteni az már egy másik kérdés, de egyelőre jó lenne, ha idáig el tudnék jutni. Hogy magamat védem, és elviselem másnak a haragját.

És lám, milyen nehéz. Élni a tudattal, hogy haragszik rám, az ő szempontjából jogosan. Nem játszmázni, nem visszacsinálni, tisztelni, türelemmel lenni, szeretet-tudatba kapaszkodni, nem bántani magamat mindeközben. Piszok nehéz.

És szinte semmit sem használ, hogy tudom (mert másoknak annyiszor tanítottam már), hogy a változás elvágólagos döntésekkel jár, amik pedig fájdalmakkal járnak, és hogy ha tiszta kereteket akarok teremteni az életemben, akkor nem csak tiszta igent, hanem tiszta nemet is kell tudni mondani. Satöbbi.

Talán az használ, hogy tudom, a harag nem feltétlenül öli meg véglegesen és örökre a kapcsolatot. Meg hogy ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, előbb haragudni kell. Meg hogy vannak dolgok, amik jók, csak nem feltétlenül kellemesek. Utóbbi felismerését köszönet Petrának. 

Kirakták

Tegnap. Október 22-én az IKEÁban jártam.
És mit csináltak épp azok az áldott jó svédnorvégok?
Rakták ki a full puccos karácsonyi díszítést. Már az eladnivalót.

Az, hogy három nappal korábban Izlandon mikulásokat láttam az élelmiszerben, csak hab a tortán.

December elsejéig garantáltan elkopik majd mindenkinek az érzékenysége az ilyesmik iránt.
Ami tulajdonképpen jó is bír lenni, onnantól már koncentrálhatunk a lelki felkészülésre.
Végülis.

Sőt. Hogy még egy jó oldalát lássuk a dolognak: legalább megvettem, ez alkalommal talán először időben, az adventi gyertyákat.

Nemköszön baszki

Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok értekezni.

Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal. Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized, mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.

Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy nem.

Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban, kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel, szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.

Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes, eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.

Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént?

Hogy a végéről kezdjem a történetet (mert úgy talán kicsit izgalmasabb), mint drágajó megboldogult (?) Beke István szokta a színházi rendezéseit, kétféle konklúzió lehetséges a címben megfogalmazottélményvilággal kapcsolatban.

Pesszimista verzió: Öregszem.

Optimista (nem hazug, csak optimista) verzió: A sok-sok különféle és különböző mértékben ismerős vagy ismeretlen emberrel való együttlakás után, meg egyébként is, itt az ideje a saját otthonteremtésnek.

És. Hogy az érthetetlenség többször visszatérő motívumát kerüljem. A bolondabb lakótársról van szó.

Mert igaz az persze, hogy vannak zenék, számok, dalok, amelyeket nem lehet megunni és muszáj ronggyá hallgatni bizonyos életszakaszokban. Meg hogy húszévesen (még inkább, mint máskor), szingliként, halálosan tombol az emberben az ero/roman/tikára való vágy, meg a szerelmesség iránti ácsingózás. De legalább színvonalas zenéről lenne szó.

Igen, igen, még mielőtt bárki felhozná, magamtól is emlékszem arra, amikor az East17 zenéje szimfonikus gyönyörűségként hatott főképp a korabeli dolbiszörrándon, de ehhez képest a nem-tudom-eldönteni-hogy fiú-e a duett másik szereplője vagy lány – nóta, ajtón és/vagy papírfalon keresztül, igénytelen laptop-hangszórón, még akármilyen érzelmi töltetet odaképzelve is élvezhetetlen.

Vannak hagyományos megoldások, mint például a „szójjáneki”, vagy a kifinomultabb, intris fiúktól tanult „ha felcsendül a szám a szomszédban, amit utálsz, kapcsolj be annyi áramfogyasztót, hogy lecsapja a biztosítékot” típusú elegáns, ámde energiaigényes változat.

Még egyikre sem volt erőm (ugyanez érvényes a vécékefe elégtelen használata és a csomagolás nélkül eldobott betétek esetében. Világéletemben csodálkoztam az utóbbira vonatkozó nyilvános-vécé feliratokon, hogy az vajon KINEK nem egyértelmű. Hát ezek után nem fogok). Asszertivitás mínusz. A „csaknégyhónap” elve mögé bújva konfrontációt kerülni igazán nem méltó.

De, hogy mégis pozitív vége legyen: legalább már tudjuk, hogy véglegesen és minden eddigit felülmúlóan ELJÖTT a saját-otthon-teremtés ideje.

Update, Évának különösen.

Tegnap kiborult a bili. Kurva nagy halom mosogatnivaló várt hazaérve a konyhapulton (bocsánat, nem lehet más szóval mondani), amely már BÜDÖSÖDÖTT. Elmosogattam. Közben dühöngtem. Aztán beérve a szobába megláttam a magamnak írt megbocsátok – feliratot, melynek hatására el is múlt a dühöm. De az asszertivitás mínusz nem hagyott nyugodni.

Ma kitálaltam. Elmondtam szépen 4 pontban a bajaimat és kéréseimet (1. ne hagyják a mosatlant büdösödésig. 2. zárják az ajtót 3. használják a wc-kefét. 4. jövő héten jön a pasim). Reagáltak, hazudtak, kussoltak, mondták, hogy sorry. És mivel még így is túl nájsz voltam. többé-kevésbé lepergett róluk.

JUTALMUL azt kaptam az élettől, hogy vacsora után bekapcsolva hagyták a tv-t, ahol épp egy borzalmas tehetségtelenség-kutató műsor ment, és mit énekeltek benne a párbajos részben, na miiiit? AZT a dalt!