Az alábbi bejegyzésben a norvég és a magyar fiatalok közti
interkulturális különbségekről, és az ezekből fakadó feszültségről fogok
értekezni.
Alaptézisként kezeljük tudottnak, hogy a skandináv népek
nemigen hajlamosak könnyen barátságba, intim közelségbe kerülni másokkal.
Egymással sem és más kultúrákból jövőkkel meg még kevésbé. Eltelik egy évtized,
mire meghívnak (értsd: beengednek) a lakásukba, erős határt húznak a személyes
határaik körül, nem mesélnek a magánéletükről, miegyéb.
Nem randiznak. Erről már korábban is akartam írni, csak nem
győztem, hogy az első és egyetlen, lakótársakkal közösen eltöltött estén
hangzott el nagy meglepetésemre a „we don’t date” című tételmondat, ami annyit
jelent, hogy a manapság tipikus, nyílegyenesen szexuális célú parti-ismerkedést
kerülik. Inkább barátkoznak, eljárnak ideoda, aztán összejönnek végül. Vagy
nem.
Mindez könnyedén tolerálható. De az, hogy egy átlagos este aznapi
első találkozásként köszönés nélkül átesünk egymáson a konyhában, vagy
megérkezünk, netán távozunk a lakásból, vagy fölkelünk bármelyik napszakban,
kidugjuk az orrunk és még csak rá sem nézünk a másikra, azt nehezen tudom hova
tenni. És hallom magam, hogy úgy háborgok, mint egy régivágású óvónéni, aki a
legkifinomultabb úriaskodó jónevelést sulykolja a gyerkőcökbe (soha nem fogom
elfelejteni a minden nap lezajló párbeszédet: - Mossatok szépen kezet! – Mivel,
szappannyal? – A kiscica nyal! SzappanNal! Nem én voltam a beszélő gyerek, én
jókislányként természetesen tudtam, hogy kell mondani). Nem tudom, miért üti ez
ki a biztosítékot. Talán mert életem egyik legnagyobb félelme (volt?), hogy
levegőnek néznek, átlagos vagyok, szürke kisegér, sőt. Pál Feri szerint ez
biztosan valamelyik séma túlkompenzálása lenne. Hallgassatok Pál Ferit.
Ma délelőtt kaptam egy levelet a néhai egyetemem doktori
irodájából. Értesítenek, hogy V. Dóri visszatért a gyesről (anyaságiról) és
mától újra őnála lehet doktori ügyeket intézni. Bár sajnos már jó ideje nincs
mit intéznem (és mivel még hivatalosan nem rúgtak ki, kapom a leveleket), mégis
nagyon megörültem a hírnek, mert Dóri a „bármit-mosolyogva-elintéz” ritka
típusába tartozik. Írtam neki egy rövidke mailt erről, meg hogy szerintem
doktoranduszok milliói áldják az eget, hogy visszatért. Mire jött is az
azonnali válasz ötven szmájlival, hogy nagyon köszöni. Azt hiszem, ez az
átnézés ellenkezője. Az észrevevés. A jó, hogy vagy – üzenet. Egyszer talán
indítok majd egy mozgalmat, amelynek kizárólag az lesz a célja, hogy minél
többen vállalják, hogy naponta legalább egy embernek kifejezik, hogy ő értékes,
eredendően, önmagában véve, bármilyen tette és teljesítménye nélkül.
Csatlakozom a mozgalomhoz. :)
VálaszTörlés