Hogy ki vagy mi ültette belém csecsemőkoromban (vagy tán még azelőtt) a jógyerek-motort, sejtelmem sincs (és mostanra már nincs is nagy kedvem sem analitikus, sem másféle módon kideríteni). Hogy mik ennek a következményei, azzal már úgyszintén megbarátkoztam többé-kevésbé. Hogy nem lázadtam tinikoromban, hogy soha nem „tettem tönkre” semmit, sem fizikailag, sem átvitt értelemben. Hogy általában kerülöm a konfliktusokat és rengeteg energiát vagyok képes beletenni olyasmikbe, hogy megfeleljek valakinek, aki nekem fontos. Szóval ezekkel elvagyok, tudok őket időben észrevenni, objektíven látni, akár néha még szeretni is (a dolog jó oldaláról, mármint a jókislányságéról, nem is beszélve). Bár legutóbb, amikor az elmúlt fél éves szakmai pokoljárás egyik epikus pontján HalászP megértése kifejezéseként a fejmhez vágta, hogy „hát igen, akit jókislánynak neveltek, az nem is fogja senkire rávágni az ajtót”, határozottan fellobbant bennem a lázadás szikrája és új erőt vettem magamon, hogy bebizonyítsam (sic): juszt is ki tudok mászni ebből a szerepből (ezen a ponton két kérdést nem érdemes feltenni. Az egyik, hogy miért egy férfiönismeret-szakértővel tárgyalom meg a szakmai dilemmáimat, a másik, hogy nincs-e ebben egy jó adag megfelelési szándék, hogy bebizonyítsam a jókislányság ellenkezőjét…).
És mennyit, ó, istenem, mennyit
hallgattam különféle pszichodráma-csoportokban és egyéb önismereti célzatú
gyülekezetekben, hogy a jókislányság-vezérelt életből való kijövetel egyik első
nemes bizonyítéka az lesz, ha meg tudom élni, hogy haragszik rám valaki, akit
szeretek. Hogy elkövetek valamit, például védem a határaimat, neadj’isten
valami szándékos és aktív tettet is véghez viszek, amivel nem akarok ártani
ugyan, hanem csak a saját érdekemet helyezem előtérbe. Ennek következményeként
valaki másnak az érdeke háttérbe szorul. Ennek következményeképp ő haragudni
fog, vagyis én nem leszek ott-és-akkor jókislány. A kapcsolat harmóniája
meginog, aztán hogy helyre tudjuk-e billenteni az már egy másik kérdés, de
egyelőre jó lenne, ha idáig el tudnék jutni. Hogy magamat védem, és elviselem
másnak a haragját.
És lám, milyen nehéz. Élni a
tudattal, hogy haragszik rám, az ő szempontjából jogosan. Nem játszmázni, nem
visszacsinálni, tisztelni, türelemmel lenni, szeretet-tudatba kapaszkodni, nem
bántani magamat mindeközben. Piszok nehéz.
És szinte semmit sem használ, hogy
tudom (mert másoknak annyiszor tanítottam már), hogy a változás elvágólagos
döntésekkel jár, amik pedig fájdalmakkal járnak, és hogy ha tiszta kereteket
akarok teremteni az életemben, akkor nem csak tiszta igent, hanem tiszta nemet
is kell tudni mondani. Satöbbi.
Talán az használ, hogy tudom, a
harag nem feltétlenül öli meg véglegesen és örökre a kapcsolatot. Meg hogy
ahhoz, hogy meg tudjunk bocsátani, előbb haragudni kell. Meg hogy vannak
dolgok, amik jók, csak nem feltétlenül kellemesek. Utóbbi felismerését köszönet Petrának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?