Az élet meghozza, avagy hogyan működnek a mantrák és az átkeretezés

Amióta itt vagyok, minden lelkierőmmel azon igyekszem, persze nem fájdalmas, hanem inkább élvezetes és odaszentelt módon, hogy egy egészséges, testi-lelki tisztítókúrás, elvonulós lelkigyakorlat-szerű 4 hónapot alakítsak magamnak, amikor kialszom az elmúlt évek fáradalmait, ledobom a felelősség-túladagolásból kerekedett túlsúlyt, átalakítom a gondolkodásmódomat (örökre persze, hogy máshogy) és megtisztulok minden fölösleges kötődéstől. Először is írtam ehhez egy amolyan kis manifestot, még a repülőn, Amsterdam és Bergen között idefele, ez már önmagában egy romantikus filmbe illő. Néha meglepődök, hogy miket írtam oda, amikor újranézem. Tehát működik.

Aztán, második fázisként bevetettem a mantra-feliratokat, amelyek Andi barátnőm szülése óta tudjuk, hogy milyen jól működnek. Nagyon egyszerű a módszer, megfogalmazol olyan mondatokat, amelyeket szeretnél az önmagadról való gondolkodásod részévé tenni, és kiírod a falra, hogy amikor látod, átjárjon a gondolat és ettől meg is tudjon valósulni. Nem mágia, inkább egy kis emlékeztető az elmének.

Az egyik ilyen feliratom az, hogy „Könnyedén mellőzöm a szénhidrátot” – ezen sokáig gondolkodtam, mert fontos, hogy pozitív legyen a mondat, hiszen az agyunk a tagadást nem ismeri (tehát a „nem eszem szénhidrátot” – forma rossz). Azt sem akartam, hogy fájdalmas kifejezés legyen, például „nélkülözöm”, mert ki a franc akarna nélkülözni. A mellőzés olyan nagyvonalú: látom, kikerülöm, megyek tovább (egyébként erre az egész szénhidrát sztorira a PCO meg az inzulinrezisztencia miatt van szükség, ezt tájékoztatásképp írom, hogy aki még nem ismerné ezt a nyavalyát, az tudjon róla, hogy ma minden 10. nő szenved emiatt, aztán jön a meddőség, kórházi kálváriák és satöbbik. Ami egyébként nem muszáj. Csak fel kell ismerni és kordában tartani). És hogy hogyan is jutalmaz az Élet. Ma délután egy nehéz megbeszélés után igen éhesen kiszaladtam a boltba, gondolván, hogy most tényleg nagyon éhes vagyok, meg meg is gyötört az élet, ide nekem egy pizzás csigát. Mert néha megengedhető. Hát. Pizzás csiga nem volt. Sem semmilyen kenyér vagy péksüteményféle. Leszámítva a nagy, csomagolt, szeletelt kenyereket, amit meg elvből nem veszek, mert olyan nagy mennyiséget egy év alatt se akarnék megenni. Jutott is eszembe rögtön a könnyedén szó, tovasasszéztam a kenyérpulttól, és aztán ugyanilyen könnyedén meg is találtam, hogy milyen zöldséget ehetnék kenyér helyett. Köszi.

Aztán hazajöttem este, megdolgozott lélekkel, jóleső fáradtsággal, számtalan gondolattal, és nem kevésbé éhesen (tekintve, hogy a fentebb nevezett cucchoz tartozó diétának az elve a 3 óránként kicsit evés, és erre nagyon gyorsan rááll a szervezet). Hát, szerencsémre, csak egészséges kaja volt a hűtőben. Le is ücsörögtem a kis felirataim alá, s miközben rágcsáltam a jégsalátát önmagában, elmerengtem a „Tápláló ételeket eszem” – feliraton (szerk. megj. a tápláló szóra azért volt szükség, mert nem az a lényeg, hogy az ételek könnyűek legyenek, hiszen attól még továbbá is éhesek leszünk, hanem hogy jól adják meg azt a tápanyagot, amire szükségünk van és akkor nem lesz további falánksági rohamunk. Emellett meg az egészséges szót már egy másik mantrában használtam, úgyhogy ide valami új kellett). Szóval azon merengtem a salátát rágcsálva, hogy vajon ez a pillanatnyilag íztelennek tűnő levél, amiről emlékszem, hogy volt már, hogy határozottan szerethető ízű volt, hogyan is táplálja az én testemet. 

Erre eszembe jutott a kedves kicsi James, akire Jerseyben vigyáztam és két és fél évesen annyi bölcsességet tanított. Többek között azt szoktuk vele csinálni, hogy elmentünk az állatkertbe, ahol a legnagyobb gorilla volt a kedvence. Iszonyatosan félt tőle, de mindig azt kérte, hogy menjünk és nézzük meg. Már odafelé menet reszketett, szorította minden elérhető felnőttnek a kezét, aztán amikor meglátta, és netán még csinált is valamit a gorilla, akkor szaladni kellett sírva. Majd újra odamenni, újra elszaladni sírva. Így ment ez. Egyébként ez a gyerekeknél teljesen normális mechanizmus, olyan, mint amikor a meséből is a legfélelmetesebb legsárkányosabb részt kérik újra, így erősítik a bátorságukat és győzik le a saját belső félelmeiket. És a kis okos kétésféléves gyerek, amikor hazamentünk, még meg tudta fogalmazni azt a briliáns mondatot is, egyfajta esti önreflexióként, hogy: „I’m not scared of the big daddy gorilla. Just don’t want to see him” (Nem félek a nagy gorilla-papától, csak épp nem akarom látni).

Tehát. A történet tanulsága szerint megállapítottam, hogy a jégsaláta íze alapvetően finom. Csak nem mindig lehet érezni.

Továbbá, hogy az átkeretezés jó, a mantrák meg működnek.