zizz

munkaidőben quimbyt hallgatni

arra gyártani a sok szakmai okosságot

meg a sok pályázatot...

nem adatik meg ez mindenkinek :)

Most múlik pontosan

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Egy indián lidérc kísért itt bennem
Szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl fenn a fellegekben
Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő

menetrendszerinti krízis érkezik a harmadik vágányra

közeleg a vizsgaidőszak, így aztán lassanlassan teljesíteni kell valamit megint.
miért van az vajon, hogy délelőtti szeressükavilágmindenaprószegletét-hangulatból délutáni teljes reménytelenségbe lehet csöppenni?
miért van az örökös önelégedetlenség?
miért kell magamat teljesítményre sürgetni mindig, ahelyett, hogy élvezném a napsütést?

a tudományossághoz nem vagyok elég jó.
nem tudok egyedül dolgozni.
csapatban tudokcsak.
ha egyszer nincs ötlet, akkor nincs. akkor hosszan vajúdni kell a legcifrább szenvedésekkel tarkítva, az ilyen szülésekben nincs gátmetszés meg vákuum meg hasonló brutalitások...

MIKOR fogom a saját életemet alakítani? és egyáltalán: hogyan kell azt? nade ez egy más kérdés, összefügg persze...

utálom, hogy nem foglalkozom a tudományos életemmel eleget, szinte egy csöppet se.
utálom, hogy nem tartom magam elég jónak hozzá.

szeretek egyetemen tanítani
szeretek tréninget tartani
szeretek középiskolásokat szárnyalásra segíteni
szeretnék még annyi minden mást
nem vagyok a tudományhoz elég fölnőtt
inkább mennék férjhez, ha lenne kihez
vagy valamivalami

ezennel kihirdetem a 2007 tavaszi Tudományos Válság Hisztiparádét.
belépés lányoknak ingyenes. fiúknak méginkább...

k

frézia

A frézia a kedvenc virágom. illata a tavaszillat, törékenysége, ami lenni szeretnék.

edittel találkozás, amely nemrég három napban megadatott, mindig olyan, mint forró nyári napon állni vízesésben, szivárvánnyal körülölelve.

ő számomra a tündér-mesternő.

tőle tanultam sokatsokat nőségről, felnőttségről, szabadságról. sok mindenben neki köszönhetem azt, ami lenni tudok. néha.

megfürödni újra mindezekben igazi feltöltődés, azokból a fontos értékekből, amelyeket bennem legbelül belepett az élet pora vagy amelyekről a világ azt kommunikálja, hogy nem fontos, mivel olyan régen tapasztalta már, hogy azt hiszi, nincs is rá szükség, mert elfelejtette az ízét.

edit amellett, hogy kisimogatja a ráncokat az ember lelkéből, szeretettel, s megmutatja magát teljes kis kagyló-remegésében, tiszteletével, szeretetével nevel az életbe.

mondott okosságokat is, amitől gyógyultak sebek, és mondott olyasmit is, amit sokan mondtak mások már, de még senkinek nem hittem el.

"A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú." (Lázár Ervin: A hétfejű tündér)

Van góg!

Nemrégiben, egy szentendrei élmény nyomán sikerült megalkotni, illetve inkább nevén nevezni az új kategóriát: globálgagyi. A globálgagyi egy olyan mindennapi jelenség, amely globális méreteket öltve, egyforma, minősíthetetlenül alacsony színvonallal van jelen és tapasztalható a (nyugati) világban mindenütt. A globálgagyi számunkra eddig legjelentősebb képviselői a pánsípos, kitudjahonnanszármazó nagyindiánok, akik ugyanarra a vangelis-alapú pöttyögésre huzogatják a szájuk előtt a pánsípot szerte európában: a nyugati aluljáróban, Szentendre főterén, Berlinben, és bizonyára Pozsonyban és Prágában is.
em sok meglepetést okozott a minap, hogy a művészetek terén is globálgagyi termelődik. De legalábbis olyan a hangulata. Lehet, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már minden művészetből ilyet kell faragni, hogy legalább alapszinten hatni lehessen művészileg, műveltségileg a „választópolgárokra”.
Hátszóval, elmentünk a vangógra, nehogymár a tömeges művészeti élményből kimaradjunk. Meg reméltük, hogy lesz elég erőnk az élményre és Vincentre koncentrálnunk, hogy legyőzzünk minden külső akadályt.


Azt tudtuk, hogy a legnagyobb képek nincsenek itt Budapesten – nembaj, gondoltam, a Napraforgókat volt szerencsém Londonban egy órán keresztül bűvölni.

Azt is tudtuk, hogy biztosan sokan lesznek. De azért ennyire sokra nem számítottunk. Eleinte még tudtam pozitívba fordítani: teret engedtem a bennem élő társadalom-kukkolónak, aki ilyenkor nem bírja visszafogni magát és megfigyeléseket készít a különböző csoportok különböző vicces megnyilvánulásairól.
Első besokalás: ki volt az a marha, aki nem a képek alá tette fel a képekhez tartozó szövegeket, hanem a képeket egymástól elválasztó falak bal oldalára, a képre merőleges irányban? Nem hiszem el, hogy nem lehet egyszerre nézni a képet és olvasni a szöveget.
Második besokalás: a teremőr néni, aki éppen nekünk szól, hogy „nem szabad mobilozni”, amikor épp kikapcsolnánk, miközben mások hosszú tárgyalásokat folytatnak a művészet pályaudvar-szerűen zsongó szentélyében, telefonon.
Harmadik besokalás, amikor a harmadik teremben már tényleg verekedni kell a képekért, elsodornak, a személyes zónámba könyökölnek, a nyakamba lehelnek pálinkaszagot, hujjuj.
Mindezek mellett adódtak azért gyönyörűséges élmények (mint például az Íriszek), meg viccestanulságos társadalom-tapasztalatok (mint például, hogy mennyire változnak a társadalom művészetfogyasztási szokásai és hogy ezzel valamit kezdeni kell).
A legfelemelőbb találkozás a szomszédos, nagy teremben Csontváry Magányos cédrusa, amelyhez üres térben boldogan oda lehetett szaladni és elmélyülten csodálni a klasszikus és szent múzeumi csendben.

jaja: és egy kedvenc ellen-globálgagyi-harcos:

http://www.mkkp.hu/

újabb találkozásom a döglöttgalambbal

igazából nem ezt akartam elmondani, de ha már megesett:
ma újra találkoztunk. a lapos galamb és én.
ugyanott feküdik, kissé már belepte az út pora és az alatta elterülő beton színéhez hasonult.
de köszöni szépen, jól van.
épp a között a két autó között akartam mareggel átlibbenni, ahol ő fekszik azóta.

namindegy.

az alábbiakat meg Szabó Magda írja és minden nagyobb korlát nélkül tudok vele azonosulni, vagyis mélyen betalált:

„…Gizella, sajnos, nem szép, vele csak beszélgetni szeretnek a fiatalemberek, nem táncolni, senki sem veszi észre beszédes, szép szemét, csak a szúrásait figyelik-mosolyogják, örök, humoros-keserű, néha gonosz szócsatáit, Gizella nyelvétől rettegnek a többi lányok, a fiúknak pedig nem is jut eszükbe, hogy Gizella is nő…”