Vannak emberek, akiknél csak benyomod a gombot, és dől a lélek, vagy csak a duma kifelé.
Ma délután a lakótelepre bevezető úton odalép hozzám egy mindenre elszánt, középkorú nő. Először, amikor még nem figyeltem, az volt a fejemben, hogy biztos útbaigazítást kér (Merre van az Európa Udvar, tessék mondani?). Aztán egy pillanat alatt összeállt a realitás, hogy ezen a helyen csak olyan emberek laknak és mászkálnak, akik helyi lakosok lévén tudják, mi hol van.
Szóval jön a nő, elnézést kér, hogy megszólít, belelép a személyes zónámba, olyannyira, hogy hátrálok egy lépést, mintha támadni akarna (pedig egyébként igen jó a közelségtűrő képességem, volt hol edződni), és fölteszi A Kérdést. Mit gondolok én, mi kell ahhoz, hogy biztonságosabb jövőnk legyen? Na, ez a fajta megközelítés igencsak meglep, próbálom is nézni, hogy hol rejtegeti az Őrtorony Magazin legújabb számát, de csak az arcát látom, olyan közel jött már megint. Mondom, hát én ezt így hirtelen nem tudnám megmondani, de mit gondol ön, ha már így megkérdezte, feltételezem, hogy el akarja nekem mondani. A Jóistennel való kapcsolattartás – kezdene bele, de nem hagyom. Olyan hangon mondja ezt, hogy az leírhatatlan. Az életét féltő szorongás van a szemében, és ami a legzavaróbb, nincsenek fogai, néhol egy-egy fél fog lóg bele a közelképbe.
Azt mondtam neki a „magnóról” elhangzott fél mondat után, hogy köszönöm, de elégedett vagyok a Jóistennel való kapcsolatommal, és ott hagytam. Nem hallgattam meg. Sőt. Hazudtam is.
„Mert az egész ember sorsa nem egyéb, mint harc a másik füléért. Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit, és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én…” (Kundera)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?