jókainapok

Na hát kedves barátaim, elérkezett végre a várvavárt fesztiválosz.
itt van a sok szép szeretett ember meg én is velük
és mivel nincsen már annyi erőm, hogy kétfelé írjak, az újságba is meg ide is, ezért a Visszhangba írott kis szösszeneteimet felpakolom ide némi kommenttel, hátha abból is lehet élvezni ezt-azt, anélkül, hogy a konkrét előadásokat láttátok vón.


Nyitónap

Hétfő: 19.00 – Jókai Színház,
Ünnepélyes megnyitó
Toepler Zoltán: A látszat dzsal - bohózat(Bárka Színpad, Léva)
rendezte: Tóth Gábor
22.00 – RÉV, Fesztiválklub
A Gurigongó Symposium felolvasó színháza

Így készült…

Vannak az évnek napjai – nevezetesen a nagy ünnepek, amelyekre hetekig készül az ember testileg, lelkileg. Néha a születésnap is ilyen. Ebbe a sorba lép a jókainapok is részemről – május elseje óta hordozom a szivemben a gondolatot, hogy egyszer eljön, és valami egzisztenciális szintű mélységekben fájt, amikor kiderült, hogy nem tudok minden nap itt lenni…
Szóval, az ünnepléshez néha fontosak a tárgyak és a ruhák is. Egy latyakos januári szombat délelőttön, újdonsült PriorPlázánkban (mentségemre legyen mondva, annak is az indiai bolt részén) rám talált egy szoknya. Ránézvén két dolgot tudtam rögtön: egyrészt, hogy meg fogom venni, másrészt, hogy ez lesz bizony az idei év Jókai Napok nyitószoknyája, ami egyben azt is jelenti, hogy addig nem vehetem fel. Így is lett bizony (na jó, egyszer fölvettem, mentségemre legyen mondva, az is színház volt, nemisakármilyen).
Szóval úgy készültem idén, mint egy első randira. Hetek óta kavarogtak bennem a visszhangos nosztalgia foszlányai, melyeket gondosan igyekeztem melengetni egy kicsit, majd megosztani a kedves érintettekkel.
És hát, amikor elérkezett a pillanat, az aztán tényleg valami jófajta körhinta-érzés. Még a belépéskor váratlanul ért politikuscsók is csak alig billent ki – úszkálok a soook szép arcotok látványában és az újratalálkozás örömében. Döbbenetes felismerés néhányakat meglátva, hogy tényleg végignéztem ezen a fesztiválon, ahogy fölnőttek, de aztán amikor a Világegyetem Eleddig Egyetlen Zsírkutya-Pólóját Viselő Férfi mikorfonfejében is felfedezni vélek ősz hajszálat (ugyeugye megbocsátasz ezért), megnyugszom, hogy nem csak felettem járt el az idő.
És itt van a maga egyre inkább nagyvarázslós jelenlétével ZSHB, akivel év közben néha már az aligismerjükmegegymást határait súroljuk, most meg olyan szeretettel tekintünk egymásra, ami egy öleléssel is felér.
Néhány biztató kósza hír és vallomás az új visszhangosok alázatos hozzáállásáról.
Néhány meglepetés-ember vagy meglepetés-szerep…
Az „anyaországi” színjátszás meg drámajáték nagymesterei itt ülnek köreinkben évek óta, maguk is azt mondják, hogy mintha már hazajönnének, és ha körülnézek a Rév esti zsongásában, az fogalmazódik meg bennem, hogy tulajdonképpen mindegy is, hogy ki milyen társulatban játszik vagy nem játszik éppen, lényeg, hogy együtt vagyunk, naaagy cejetetben.
Kérdezik sokan, hogy hogy vagyok. Most már, hogy belecsobbanhattam, nagyonjól.
Kérdezik sokan, hogy írok-e idén. Hát, igyekszem…

Teli ment fénnyel a szived

Hát erről csak annyit, hogy ha ezeket az embereket összeültetnénk, és a 2005. évi Uborkaszezon szalaghíreit olvastatnánk fel velük az MTI archívumából, akkor is jól szórakozna mindenki. Ők is és mi is. Másik oldal: Parti Nagy Lajost olvasni önmagában is gyönyör. Hát még így…
Szóval ja. Rettenetes jó ötlet szerintem összeruccanni egy ilyen közös alkotás-közös örvendezés típusú rendezvényre. Legyen ilyen sokszor.
Az elejében az a legizgibb, amikor elhangzik a következő színre érkező delikvensről a pár bevezető mondat, és találgatja az ember, hogyazvajon ki lesz.
Vagy hogy figyeli a zenészeket a sarokban és szaladoznak a dallamok a fejében arra várva, hogy az övékből vajon most mi fog megszólalni.
Nagyon jó volt, tényleg. Irtó helyesek voltatok. Legközelebb legyen egy picit rövidebb.
Megkívánja ezek után az ember a színházcsinálást maga is…
Merthát, hogy a klasszikusokat idézzük: „nem egymás túszai vagyunk mindannyian?”


Első nap

10.00 – Tiszti pavilon,
Jakubecz László: Szigetnyi ölelés - egyfelvonásos
F.M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű c. regénye alapján (TSÍZIÓ Diákszínpad, Galánta)
rendezte: Jakubecz László és Halvaty Márta

Kintrekedve
Hát kéremszépen, ilyen még nem volt. Tavaly már majdnem megtörtént, hogy nem jutottam be, de aztán végül mindig becsusszantam, viszont most… bekövetkezett.
10.14 van és már túl vagyok a kezdeti sokkon, és egy kába visszasétáláson a Tiszti Pavilonból a Visszhang szerkesztőségébe. 10.01-kor érkeztünk a galántai Tsízió Diákszínpad előadására, és ekkor már csak néhány csalódott sorstárs elbeszéléséből szembesültünk a ténnyel, hogy egyrészt teltház van és nem volna hova ülni, másrészt pedig zavarnánk az előadást a késésünkkel, ezért kizárt, hogy beengedjenek.
Hát ez döbbenet. Sajnálom nagyon, hogy lemaradok az élményről.
Másrészt büszke vagyok rájuk, hogy fityiszt mutattak nekem, aki eleve 10.05-re tervezi az érkezését (ahogy Jóskabá tanította nekünk annak idején, hogy bár a közönség mindig késik, de a közönség szent, ezért megvárjuk, míg megérkezik… ugyanaz a Jóskabá, aki ezen a napon kiüzente a későknek, hogy kizárt, hogy bejöjjenek).
Aztán végső döfésként még a Tiszti Pavilon külső kapuját is kulcsra zárták.
(Szlovákiai magyar média jeles képviselőivel, akik még utánunk érkeztek, diskurálunk egy kicsit, majd kénytelenek vagyunk alternatív szórakozást keresni).
És a többi kintmaradóból pedig alakul majd egy szubkultúra. Hát, valahogy így születnek a párhuzamos fesztiválprogramok. Asszem. Jó úton vagyunk :)

erre az írásra érkezett egy komment a következő napi számban, nagy valószínűséggel a szeretett Jóskabától, hogy az előadást 10.15-kor kezdték el, ami megfelel a színházi etikettnek.
well, tényleg 10.01-kor kezdték el, de nem is ez lett volna a lényeg....
hála Istennek, ekkorra már megírtam a bocsánatkérős válaszválaszt, lásd alább.

18.00 – Európa-udvar, Vásári komédiák
középkori francia vásári komédiák(ÉS?! Színház, Őrsújfalu)
rendezte: Szabó Csilla

Komédiákok

Jaj valami komolyat és szakmait akartam írni, de csak mondatfoszlányok jönnek elő ezen a késői órán…
Amit az ÉS?! Színház közvetít és képvisel, az valami szívet melengető. Abszolút szeretet-színház kategória, de ezt már leírtam sokszor, idén is beigazolódott.
A vásári komédiák műfaja fokozottan szívet melengető, mert van benne furfangos humor, mély és nagy életigazság, játékos jókedv, pimasz társadalomkritika és vidám életigenlés.
És azért is, ahogyan történik. Ülünk a földön a napsütésben, kicsik és nagyok együtt, együtt.
Ahogy az ÉS?! hozzányúl a szavakhoz és a tárgyakhoz, szövegekhez, eszközökhöz és nézőkhöz, az a kreativitás szintén felér egy köteg napsugárral.
Ülnek az alkalmi színpad lépcsőjén, az előadás kezdete előtt, megérkezvén találkozik a tekintetünk egy baráti és játékos villanásnyira, üdvözölnek és együtt örülünk, ezt a képet magammal viszem az egész évbe, és a hideg napokon majd előveszem néha…
És bár nem angol, hanem francia téma, mégis olyan érzést hozott, mint egy csipetnyi komáromi Globe színházi komédia.
Sok ilyet kívánok magunknak még!

21.30 – Tiszti pavilon,
Molnár Miklós:Dromedár úr Magarétát vesz
játék emberekkel és Holddal(Köd Színpad, Komárom)
rendezte: Bárány János

Hold-varázs
Amikor a színház szeretetből születik

Nagy-nagy örömet okoz az idei fesztiválban, hogy a felolvasószínház után ma este is egy olyan produkcióban volt szerencsém részt venni, amely garantáltan az alkotók színház iránti szeretetéből született. Igen megnyugtató ez, mert alátámasztja az együttlétünk létjogosultságát és őszinteségét.
Ismerem és szeretem a rendezőt, láttam már őt sokszor, sokféle helyzetben, és János az egyik ember, akit bármi történik, bármit tesz vagy mond, nem tudok nem szeretni.
Tegnap este ült a Révben, talpig fehérben, kezében egy levesestálnyi csipsszel, és valami irtózatos lendülettel, már-már neurotikusan nyomta a krumpliszeleteket az arcába. Kérdezem, mi a baj… Háromnegyedévnyi munkája mérettetik itt meg, mondja és mesél pár dolgot arról, hogyan is kezdődött. Aztán még pár villanás ma, napközben – ekkor már teljesen nyugodtnak tűnik.
A játszók egy részét is ismerem innenonnan, végülis a Visszhang a közös gyökerünk. Fölnézek rájuk azért, mert nem csak ácsingóztak a tollforgatás közepette arról, hogy milyen lenne a színpadon, hanem át is lépték ezt a határt.
A téma klasszikus háromszögben mozog: színház-szerelem-halál. Az eszközhasználat, a színek, tárgyak, fények és árnyak kezelése varázslatos, a játék néhol klasszikusan amatőr, néhol félelmetesen erőteljes, ami ugye teljes mértékben helyénvaló, sőt.
Az első percekben nehéz volt felvenni a ritmust, játszóknak és nézőknek egyaránt, de aztán volt a nyitójelenetben egy teljesen kézzelfogható pillanat, amikor előbbiek belezuhantak a helyzetbe, magukkal vonva az utóbbiakat is, és onnantól rendben volt minden.
Nem könnyű, ugyanakkor remekbeszabott szövegekkel dolgoztak a Köd Színház tagjai, viszont az egyik legnehezebb körülménnyel, a terem akusztikájával nem mindenkinek sikerült megküzdenie. Az egyébként széphangú Dobos Boglárka (Margaréta) lendületes és leleményes mondataiból például alig lehetett érteni valamit.
Nem úgy a Dromedár urat alakító Finta Márk esetében, aki várakozásainkon túlmenően nyújtotta az előadás legkiemelkedőbb alakítását (vagyis: sejtettem, hogy jó lesz, nadehogy ennyire…). Félelmetesen hihetően őrült, aki valami elementáris energiával képes robbanni, és valami igényes humorral, ripacsságtól mentesen, könnyedén, mintha minden nap ezt csinálná.
…
És az előadás végén, amikor a Hold végigvonul, az az érzés kerít hatalmába a régiszépidőkből, amikor az újvári gimisek hozták a mozgásszínházas performanszokat, valami olyan energiák mozognak bennük és körülöttük (bennem és körülöttem), rég nem érzett ízek jönnek elő újra.
És minden tünetet produkálunk, ami arra utal, hogy mély, komplex élmény volt: percekig ülünk még a játéktérben, nehéz megszólalni, emészteni kell. Huhh.

Második nap
A nézői alázatról

Muszáj írnom erről a késős dologról megint.
Merthogy már megint kimaradtam. Vagyis beléptem, aztán meg kiléptem. Hjajjajjaj rettenetes ez. Tényleg csak három percet késtem, tényleg. Mondja is a CzP – akit a tulajdonképpen überelhetetlen Danczy óta a tördelők közül immár másodikként képes vagyok lassan a szívembe engedni, hogy úgy fog bemutatni, mint Kriszta, aki mindig késik...
Valóban mindig kések. Dühös is vagyok mindigmindig és első felindulásból beszélek meg írok összevissza, de igazából azért van ez, mert nevel engem ez a fesztivál. Ahol ellenállás van, ott kezdődik a tanulás, mondják az én szakmámban.
Teháthogy alázatos üzemmódba állok innentől ténylegtényleg, bocsánatos elnézést kérek mindenkitől, akinek ennek ellenkezője folytán bármit is beszóltam volna és ott leszek időben, ígérem. De legalábbis tanulom a pontosságot. Ha már ilyen csilláronlógós stílusban nyomjuk megint, hála Istennek...

21.00 – VMK, W. Gombrowitz: Yvonne – szín-játék
(Selye Egyetemi Színpad, Komárom)
rendezte: Csengel Mónika

erről nem írtam semmit, de az előadás hiper-meglepetése a Till Timi volt, tesóm hajdani kis rajongója...
aki azóta felnőtt, és olyan érett, mélységes színésznőként nyílt meg előttünk, olyan fegyelmezettséggel és bátorsággal vitte a hátán az előadást, hogy leesett az állam.
volt minden, folyt vér a színpadon, remek volt.

aztán ezen az estén rájöttem, hogy teret kell adnom az Új Generáció újságíróinak, mert ha teleírom a lapot, akkor ők ki sem tudják magukat próbálni
át kell adni a helyet bizony
meg el is fáradtam a budapest-komárom, tréning-fesztivál ingázásba, a háromóra alvásba, hogy a mocskos vonatmenetrend miatt hiába szaladok lélekszakadva, hogy elérjem a NYEKK-et, akikről szinte minden évben lemaradok (valami sorsszerűséget vélek felfedezni itten, de még nem tudom, mi a nyitja), és úgy döntöttem, megpihenek egy kicsit meg készítem magam a holnapi esküvős kihívások elébe...