Ezt mondták a szüleim, márhogy ide mennek, amikor annak idején naaagy karácsonyi bevásárlókörútra indultak, mi meg persze elengedhetetlennek gondoltuk megtudni, hogy hová mennek és mit csinálnak akkor. Szóval hogy a Jézuskával beszélgetni. És mikor megjöttek - minta már akkor is éreztem volna, hogy nem egyszerű küldetés ez - hőssé emelkedtek a szememben, ahogy végignéztem őket betolakodni a bejárati ajtón rengeteg csomaggal, s rögtön balra el, a šatňa (magyarországi olvasók, ejtsd satnya értsd öltöző) titkos rejtekébe, ahol várták a sorukat karácsonyig. S ahol én, az örök jókislány, sohadesoha nem próbáltam őket meglesni, najó, csak egyszer, amikor rettentőmód aggódtam, hogy megkapom-e a vágyott miszpikszit (tudjátok, a lefejezett baba feje a matteltől, amin boldogan fodrászkodhatnak a kislányok, míg a fej föl nem borul, mert a kis hajkefe belebogozódott a szőke loboncba).
Soha nem éreztem még ezt, karácsonyra készülődvén, amit most.
Egyrészt nagyon szép, csöndes lelki készülés sikeredett mindezidáig, az ádventben eltelt pár napban, ami jó, és annak ellenére, hogy nem egy nagy teljesítmény, a tavalyihoz képest mégis az.
Másrészt valami akkora ellenállás van bennem a vásárlás iránt, amit nem is tudok hova tenni. Talán a sok tudatoséletmód és tudatosvásárlás input vezetett ide, és biztosan hozzátett az igazából nem létező, de képviselőiben lépten-nyomon megszólító neajándékozztárgyat-mozgalom is, melynek tulajdonképpen magam is tagja vagyok. De hogy mindezek mellett olyan dolgokkal szembesülök, mint hogy már a kreatívkodás is biznisz, annyi hozzávalót lehet kapni kis és nagy boltokban, leginkább nagy áron, nem beszélve arról, hogy milyen trendi is lett mindenféle körökben. És végül, ami a legsúlyosabb, hogy mennyire nem ismerem azokat a szeretteimet, akiknek ajándékot keresek a vásárlás többi zombijával kóvályogva a boltokban. Hogy néhány kivétellel nem tudom, épp mi van velük, mire vágynának, minek örülnének, mi lepné meg őket. S mit csinál ilyenkor a jó projektmenedzser? Ad nekik valami olyat, aminek ő maga örülne vagy amiről azt gondolja, hogy a megajándékozottaknak szükségük van rá. Jobb lesz ezzel vigyázni.
Vannak persze főnyeremények is, mint például Apu drága, akinek általában nagyon nehéz ajándékot adni, ő annak jobban örül, ahogy mi örülünk, ennek ellenére idén jó időben, jó helyen kottyintotta el magát arról, hogy mit szeretne (ami még ráadásul élmény is, tehát ül a nó tárgy irányzatba). Annyira jól sikerült ez, hogy én már azóta, szakadatlanul örülük az ő ajándékának.
De hogy idén még Anyuval, Csabival vagy Andival kapcsolatban is tanácstalan vagyok, az igazán meglep.
mindenesetre turbóra kapcsolom a kreativitás-energiáimat és igyekszem a nulla felé konvergáltatni a különféle boltokban töltött időt, az nem tesz jót az egészségnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?