(jaja. örömteli, ámbár - teljesen jogosan - némileg értetlen tekintetű olvasói visszajelzésekre hivatkozva: ez a bejegyzés arról szól, hogy öcsémet felvették a pozsonyi színművészeti filmrendező szakára)
Vannak olyan álmaink, amelyekről nem tudjuk, hogy megadja-e őket az élet valaha, vagy sem.
Aztán egyszercsak - amikor nem is gondolunk rá, megtörténik a csoda.
Vagy olyanok is vannak, amelyek sosem teljesülnek.
Ha apróságokról van szó, akkor persze nincsen baj.
De ha az élet nagy útjairól álmodunk, az valami egzisztenciálisan komoly kockázat lehet.
Magabiztossá szeretni valakit egyáltalán nem könnyű feladat, úgy hinni benne, hogy ő is hihessen magában...
Buflakár Béla megtestesítője, a mindenki által ismert Szlovákiai Magyar Filmrendező,
hajdanvolt komáromi NyilasMisi,
nekem a Kedves Tesó,
arról álmodott, hogy filmrendező lesz. Aztán tett érte. Tanult, figyelt, elvonult és "edzette magát" (mint régen a lovagok, amikor nagy sárkányölésre készültek :)),
aztán elindult, hogy megküzdjön az álmaiért.
És akkor - tüttürüttürüüüü - amikor eljött a megmérettetés,
az élesszemű SzakemberSzakemberek szemében is jónak bizonyult.
sőt. még annál is sokkal jobbnak.
Helyén van a világ rendje - gondoltuk akkor
és - drága Anyu szavaival élve: "sokat visítoztunk örömünkben".
hálát adunk az Istennek,
és eggyel nyugodtabban fekszünk le aludni.
hát mi más ez, ha nem szép...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?