A gyönyörűséges Tihany mindig is különleges hely volt számomra, valami olyan békés erő tölt el ott, amit kevés helyen tapasztaltam máshol.
A Nagyító téli továbbképzéseinek rendszeres helyszíne az Apátság, csodák, megpihenések, feltöltődések, lelkekkel találkozások szent színhelye már évek óta (vizsgaidőszak végeztével, fáradtan beesik az ember aztán mint egy csöppnyi hétköznapi mennyországból tér haza). Ott van a nagy Mester, aki tanít, megdolgoztat, mintát ad, nevel, elképeszt és ott vannak sok szép emberek, akik megmelengetik egymás szívét. Néha van dráma is meg összetörés és újragondolás, fellángolás és megsértődés, dehát hogyne lenne, amikor emberek vagyunk (sőt. segítők...)
Idén csak két napra adatott meg ez a mesevilág, de hálás vagyok érte.
Volt benne álmaink netovábbja - hajdanvolt felvidéki csoportomból, hajdanvolt gimis diákönkormányzatomból szeretett barátocskák, akiknek a jelenléte afelé adott bizalmat, hogy lehet otthon építkezni.
Volt benne tündértársnős találkozás, lehetett együtt ragyogni, emelni lelkeket, teremteni puha és otthonos közeget az élet apró örömeiben való osztozásra.
Gyönyörködni tökéletesnek tűnő férfiakban, megosztani nehézségeinket, engedni a kikívánkozó könnyeket, bizalmat adni.
És volt benne olyan visszajelzés is, ami igazán lélegzetelállító és egy új sarokból mutatja meg az élet értelmét. Hogy ismernek, hogy szeretnek, hogy várnak.
Ezek után hazajönni a fáradt és szürke, beteg budapestbe nem olyan könnyű - felhangosodnak a zajok, többnek látszik a megtörtség, nehezebbnek a terhek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?