szomszédnéni

azt még ha jól emlékszem, nem írtam, vagy kevéssé hangsúlyoztam, hogy micsoda szép életünk lett itt nekünk klárával, mióta a költözködés hullámai alább hagytak.

néhány apróságtól eltekintve persze, úgy mint, hogy a virágok haldoklanak, mert nem kapnak elég fényt (mi sem, de nem is igazán vagyunk itt azokban a napszakokban, amikor erre esélyünk lenne), vagy hogy van egy aprócska de állandó szorongás a lelkünk mélyén az alattunk lakó sárkányos szomszédnéni lelki békéje felőli aggódásból fakadóan.



történt ugyanis, hogy kb 5. napja laktunk itt, amikor először kláráék húzták ki a gyufát egy kis éjszakai táncikálással, majd pedig mi, egy kis késődélutáni kalapálással.

ami, hát valljuk be, mindkettő olyan tevékenység, melyet nem nagyon lehet titkolni az alsó szomszéd elől. az időzítéssel - mármint a miénkkel - nem is lett volna baj, legalábbis a második esetben, az övével annál inkább. meg a falak vastagságával. háromkor kel reggelente, nem tud aludni, ezért átjött.

hát azt már jó ideje tudom, hogy ebben a kerületben lakni magas szintű szakmai élmény egy szociológus számára, de ez sem volt semmi. a szomszédasszony egy szál lenge valamiben látogatott el hozzánk, ami lehetőséget nyújtott, hogy megcsodáljuk a formás vállain lakozó, tetovált sárkányokat (és a benső sárkánnyal is találkozzunk). Hát ezek fergetegesek voltak, mind terjedelemben, mind kidolgozottságban - nem állhattam meg hogy az asszertív törekvéseim mellett elkezdjek a múltján gondolkodni.

megaztán később, amikor már azon gondolkodtam, hogy hogy elültette bennem a magot és milyen kínosan ügyelek rá, hogy mindent lábujjhegyen csináljak. hogy milyen régi élményhez köthető ez.

legfejlebb tíz éves lehettem, amikor zongorista pályám legerőteljesebben felívelő szakaszában nem kevesebb, mint napi négy órát gyakoroltam, ami a panelházban, ahol lakunk, igencsak megosztotta a közvéleményt. voltak, akik kiültek a padra az ablak alá, hogy hallhassák, és olyanok is, akik sörpűnyéllel verve a radiátort próbáltak bekapcsolódni egy közös örömzenélésbe vagy sokkal inkább elhallgattatni. és hogy nem esett jól, hogy nem díjazzák a kitartásomat... most sem esik jól, hogy nem örülnek pillekönnyű lépteimnek. és ezek szerint az ilyesmiben nem változtam az elmúlt tizenöt évben...

nevörending sztori

Az utóbbi időben meglehetősen sok végtelen, de legalábbis annak tűnő történetet hoz az élet,
ami, mindamellett, hogy rengeteg szép és csillivilli és csupamoziazélet-szituációval jár,
igenigen fárasztó is.

nevörending második félév a corvinuson, ahol még ma is hajkurászok egy utolsó jegyet, fene a link fajtámat és fene a semmirekellő kereteket...

nevörending lakáskeresés, majd nevörending kiköltözés, beköltözés, kipakolás, nade ne szaladjunk a dolgok elejbe!

történt ugyanis, hogy hazaérkezvén a krétai mesenyaralásról, levél fogad a konyhaasztalon szeretett arany manó tulajdonosunktól, hogy különböző okokból ki vagyunk lakoltatva, illetve sokkal asszertívebben: meg szeretné szüntetni a szerződésünk.
ezzel indult a lavina.

kiderült nem sokkal ez után, hogy a mi kis ottlakásunk, együttlakásunk vagymicsodánk,
nem is olyan jó, mint amilyennek gondoltuk.

aztán jött Klára, hogy ő is szívesen lakna velünk.
akkor keressünk háromszobásat.

aztán jött Anikó, hogy ha majd hazajön Angliából, akár ő is lakna velünk.
jó, akkor keressünk négyszobásat is zárójelbe, hátha.

aztán, random gyakorisággal, és a zsuzsikávalösszeveszési mutató aktuális állásától függően szóltak a srácok is, hogy lehet, ők is költöznek, és akár szívesen laknának is velünk.
oké, akkor nézzünk sokszobásat is.

még korábban jött, hogy a marcsipasija mátééknak van egy naagy lakásuk, ott lakhatna mindenki.
jó, nézzük meg.
aztán ebbe beleszerettünk.

aztán a fiúk mondták, hogy ők mégse.

aztán kiderült, hogy ha költözünk, akkor máté is lehet, jönne velünk, de az is lehet, hogy nem.
akkor mi mondtuk, hogy azt talán mégse(, annak ellenére, hogy szeressük a mátét).

aztán lőn egy ideális háromszobás.
mire majdnem lefoglaltuk, marcsi mondta, hogy ha máté nemvelünk, akkor ő se, ami, végsősoron érthető.
akkor kérdezzük anikót.
aki mondja, hogy ennyi pénzért ő mégse.

mindeközben a fiúk kettenhárman
mikorhogy
néha megint bejelentkeztek, hogy ők lehet, hogy akkor mégis velünk.
mint egy szappanopera.

aztán eddigre bepipultunk, és kivettünk Klárával egy kétszobást, és ezzel ért véget a nevörending lakáskeresős.
és jött a nevörending átköltözős.

már több, mint egy hete itt lakunk, de még mindig halomban állnak a kipakolandó könyvek, még mindig előbukkan egy-egy újabb táska, benne a legnagyobb változatossággal belehajigált tárgyak, amelyek elhelyezésre várnak valahol.
rettenet. mintha építkeznénk. néha nem látni a rendet az alagút végén...
aztán a bojler kiégette biztosíték,
a mosógép elromlott
a konvektort nem tudtuk meggyújtani, de végül mégis.
minden jóra fordul.
főzünk vacsorát, együtt teázunk-kávézunk, egészségesen próbálunk táplálkozni, megbeszéljük az élet dolgait, imádkozunk.

jó így.
ha ügyesek vagyunk, a harmónia is egy nevörending sztoriba torkollik.

Törlőkendő

Nna ezt már tényleg ezer éve meg akartam osztani veletek: a törlőkendőt. A nyár legnagyobb felfedezése, és kicsit fáj is a szivem, hogy mire ideírom, a hőségek elmúltának köszönhetően már nem is lesz annyira időszerű. Nade sebaj.
Szóval a nyár slágere, amit szívem minden szeretetével ajánlok bárkinek, aki a forró napoktól meggyötörve vagy csak némi tisztaságra, finomságra, üde illattal párosuló simogatásra vágyna: a babatörlőkendő. Korábban említett Edit barátnőmtől kaptam ajándékba az elsőt s vele az összes jóérzést, amit okozni tud, és szintén rá hivatkozva ajánlom: a Huggies Disney-s, aloe verás a legeslegjobb. 95% víz, tuti felfrissülés, semmi ragacs. Bőrpuhítós, simogatós, lélekmosolyogtatós. Tényleg.
Egyes kemény férfiak, pl az öcsém szerint az embernek babapopsi-illata lesz tőle, ami persze viszonyítás kérdése. De hát annyiban jobb ez a babás változat, mint a hagyományos törlőkendők, hogy nem ragad, nem irritálja az érzékeny bőrt, és mivel vastag és puha, nem szakad el a kézben. És természetes anyagból készült. Persze kevéssé környezettudatos, mivel csomó szemetet gyárt, de hát semmi sem lehet tökéletes.
És ha már itt tartunk, hasonló lelkesedéssel tudom még ajánlani az utazáshoz igen praktikus sminklemosó kendőt és a sok helyzetben dettó praktikus intim törlőkendőt is :)

hétköznapi mennyország

hétköznapi mennyország, kedves svéd szívmelengető édesbús mese az életről
daniel daréus álma, hogy olyan zenét csináljon, amely megnyitja az emberek szívét
kisváros, szépen szomorú kis életkék, együtt éneklés, gyógyulás, ilyenek vannak benne
mindennapi szóhasználatomban innentől fogva életérzés is, a minap különösen megadatott

márkatya, közösségünk egykori káplánja, az egyházmegye talán legtávolibb pontján lett plébános
egyik nap nemrégiben, amikor már kellő erősre érleltem magamban a szándékot, meg miután több, mint egy éve nem találkoztunk, felkerekedtem, s meglátogattam
találkozás, mesélés, plébániafelújításban gyönyörködés, ment minden, ahogy köll
s estére maradt terveim szerint a mise helyben (valamelyik környéki faluban)
eleinte bizonytalan volt, hogy maradok-e, márk nem is nagyon marasztalt, nem is értettem, miért...
mivel igencsak lasztminit alakult ez a kirándulás, egyedül jöttem csak, s nem társasággal.
fiatal nő látogat papot egyedül - hát ez nem nagyon illik a helyi egyházi policybe, főleg nem falun, ahol mindenki mindet lát
végül eldől: maradok misére, a szomszéd faluba megyünk, s hogy minden rendben legyen, néhány körülményt alakítani kell:
elindulás előtt elbúcsúzás, külön autóval érkezés - ezekben megegyezünk, bár egy kicsit furcsállom.
megérkezünk a tett színhelyére, követem titkosan, de nem a templomba vesszük az irányt, ez még inkább furcsa.
a templommal szemben egy két részre osztott kis ház, kívülről úgy néz ki, mint egy élelmiszerbolt-kocsma komplexum, az ajtó mellett pad, rajta egy férfi ül.
belülről klasszikus néni-énekszó hallatszik, hát, talán mégis itt lesz a mise, gondolom
a helyszín egy imaházzá berendezett nyugdíjas klubra hasonlít leginkább, szentképek, szintetizátor, nénik feketében. maximum harmincketten. egy szék üres, a hátsó sorban, az ablaknál, belülök, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a hely valakié.
ótejóég, gondolom, én itt, idegenül és pirosbaöltözötten, ismeretlen lányka belibbenek, most már világos minden bizonytalanság, de miért nem mondta, hogy jobb, ha nemjövök...
sírjakevagynevessek
de aztán, mivel az isten szeret nagyon, jönnek a kedves élmények
itt, a világ másik végén, pont úgy éneklik, hogy "hozsannaja magasságba", mint a mamánál, amikor kislány voltam
és a körülöttem ülő nénik arca olyan kedves, amikor kiengesztelődünk, hogy az aztán tényleg minden kételyt és kezdeti szorongást feledtet

hozsannaja!

Zsebrádió

Mindig is foglalkoztatott, hogy amikor minden reggel azonos időpontban, minden alkalommal ugyanazon az útvonalon, ugyanazokkal a járművekkel végigrobogok a városon, vajon ugyanazokkal az arcokkal találkozom-e a tömegben, akik hasonló módon járják mókuskerekük reggeli útvonalát.

Ma reggel ez irányú feltételezéseim beigazolódtak, nem is akármilyen módon.

Tegnap reggel, a kilences busz békés zötykölődésében vettem észre, hogy felszállt egy bácsi, és valamit tart a füléhez, ami túl nagy, hogy mobiltelefon legyen, még hordozható vezetékesnek is nagy, azt meg különben is, miért vinné magával akárhová… Láss csodát, egy igazi, régi vágású zsebrádió volt.

Két dolgon el is kezdtem gyönyörködni rögtön: az egyik, hogy azt mondják, a fül az egyetlen olyan testrészünk, amelyik életünk végéig folyamatosan nő - jelen véletlen minta alapján úgy tűnik, valóban. A másik, hogy a rádiósempéháromlejátszós mobiltelefonok és az smsben érkező legfrissebb hírek korában még van ember, aki utazás közben egy ilyen kis kütyüt duruzsoltat a fülébe, hogy ne maradjon ki a világegyetem pörgéséből.

Ma reggel, amikor a zebrán átkelve épp a fentebb megfogalmazott kérdéseken gondolkodva kezdtem el figyelni a körülöttem elhaladókat, majd felszálltam a buszra, ismét mellém szegődött ő is. Megörültem neki, mellém ült. A buszvezető üvegkalitkájának tükrében figyeltem, gondolkodtam, ki lehet, hová tart, mit hallgat. Híreket hallgatott, nem volt túl kedves az arca, egy megállóban szálltunk le, de aztán a minden reggeli elkésős sietségemben nem volt türelmem az ő sebességét megtartva követni, hogy megtudjam, hová tart…