Csak hogy tudjuk, mi mindennek köszönhető az Élet

Költözés van kéremszépen, költözés.
De mindenütt.
De nagyon.
Végeláthatatlanul, visszafordíthatatlanul, újrakezdősen, mindent megváltoztatósan.
Lehet ilyenkor olyan tárgyakkal és emlékekkel találkozni, amelyek felbukkanása az igazigazi emlékek értékét húzza alá mint egyik végletet, és lehet küzdeni olyan mennyiségű felhalmozódott tárggyal, ami a bölcs szerzetesi attitűdöt hangsúlyozza mint másik végletet: "ne gyűjtsetek kincseket a földön!"
nade most nem is erről akarok írni.
Hanem Nagypapáról, csupa nagybetűvel. Régen akartam már írni róla, csak sosem volt apropó.

Bevezetőként a mostanában sokszor, sokaknak elmondott pár mondat:
Anyai nagyapám, az egyik legfontosabb ember az életemben. Életem első három évében a nap legnagyobb részét vele töltöttem: boldog, önfeledt játékban, életadó figyelemmel körülölelve, mindent játékba vivő odaadással.
Neki köszönhetem, hogy magamtól megtanultam olvasni - nem értettem, hogy azokat a perceket a napból, amikor nem velem játszik, miért az újság olvasásával tölti, mi lehet neki abban annyira jó, hogy az idő alatt nem velem van. Ez a kíváncsiság olyan mértékű lett egyszercsak - elevenen él bennem most is az érzés - hogy addig bámultam koncentrálva a betűkre az újságot, hogy egyszercsak tudtam olvasni.
Van egy barna kordbársony zakó, amely az övé volt, őrzöm - és néha hordom - máig is. Zsebében egy városi buszjegy található azokból az időkből, amikor minden nap elbuszoztunk a törpés parkba. A buszjegyen felirat: "gondosan őrizze meg" - úgy lett, őrzöm máig is.

Hat éves koromig kísért el fizikailag,
az elsős évnyitóm napján volt a temetése,
azóta máshogy van ez. kicsit máshogy.

A hétvégi költözködős pakolás legértékesebb felfedezése egy levél, amelyben az ő édesanyja, 1942 nyarán kérelmezi a magyar(!) királyi(!) honvédelmi miniszternél, hogy engedjék őt haza a háborúból:

Nagyméltóságú

M. Kir. Honvédelmi Miniszter Úrnak

Budapest

Kegyelmes Uram!

Alulírott mély alázattal kérem Kegyelmességedet, miszerint Gábris Béla c. őrvezető nevű fiamat, aki jelenleg a M. Kir. 52 számú honvédgyalogezrednél, a keleti harctéren katonai szolgálatot teljesít, mint családfenntartót a harctéri szolgálat alól felmenteni kegyelmeskedjék.

Legalázatosabb kérelmemet bátorkodom az alábbiakban indokolni.

Férjem, Gábris János a világháborúban 1914. évben hősi halált halt és így hadi özvegy vagyok.

József nevű fiam, aki családfenntartóm volt, 1942 június hó 28-án elesett és a tábori lelkész / Tábori posta 216/02/ értesítése szerint Kulikovka községben lett eltemetve.

A kérelmezett Béla nevű fiam, aki nős és egy 4 éves gyermek atyja, jelenleg a M. Kir. 52. számú honvéd gyalogezrednél harctéri szolgálatot teljesít, előzőleg már több ízben teljesített katonai szolgálatot,
nevezetesen

1939. évben február 5-től 29-ig,
1940.évben május 12-től október 8-ig az erdélyi bevonuláson.
1941. évben november 18-től 1942 február 26-ig.
1942. július 19-től pedig a keleti harctéren.

József nevű fiam halála egészségemben és idegeimben annyira megrendített, hogy ágyban fekvő beteg lettem és orvosi ápolásra szorulok, tekintettel arra, hogy 55 éves beteg asszony vagyok és alkalmatlan vagyok munkára, miért is Béla nevű fiam tekintendő családfenntartómnak, aki festő és mázoló segéd keresetéből engem is támogatott és támogathat, mivel havi 10 pengő nyigdíjamból élni nem tudok.

Amiért is mély alázattal kérem legalázatosabb kérelmem sürgős és kedvező elintézését.

Kegyelmes Uram! Kegyeskedjék tekintettel lenni arra, hogy Béla fiam a családból már a harmadik, amiért is alázatos kérelmemet még egyszer megismételve

maradok a

Nagyméltóságú Honvédelmi Miniszter Úrnak

mély alázattal,

Özv. Gábris Jánosné

Komárom, 1942. augusztus hó 5-én

Fentiek valódiságát igazolva, a kérelmet teljesítésre a legmelegebben ajánlom.

Komárom, 1942. augusztus 5.

Dr. Lestár István

prépost, plébános

R.K. Szent András Egyházközösség Komárom

Sosem gondoltam még rá, hogy az életemért hány generációra visszamenőleg, ki mindenkinek lehet hálásnak lenni,
mindenesetre szombat délután, 67 évvel a levél születése után dédanyám könnyei mellé odapottyantak a levél lapjára az enyémek is.

hazaengedték.
13 évvel később született még egy gyermeke, az én édesanyám.
és így tovább, és így tovább.

és végül a kedvenc képem róluk kettőjükről:

mostanában

mostanában
lassan és csöndesen átalakulnak a fontosságok
van, amit el kell búcsúztatni,
van, akit el kell engedni,
van, amit föl kell számolni.

kicsúsznak a kezeim közül a szavak,
teret nyer magának bennem az élet,
megtalálnak az ajándék-pillanatok,
kopogtatás nélkül köszönt be hozzám a realitás.

amire rég vártam nagy csindadrattával, a hihetetlenség csöndében köszönt be,
amire összeszorított fogakkal koncentrálok, annak az ellenkezője táncol körül kárörömmel teli arccal,

akarás és elengedés,
tisztelet és közömbösség,
erő és könnyedség,
jövés-menés
elfáradás
megérkezés

nem tudom ennél konkrétabban...

bringázz a ... mindenhova

Ha abból indulunk ki, hogy 2009 a Kihívások Éve, és ez ügyben kéne tartani egy részidős értékelés, akkor a bringázás tuti dobogós helyen végezne.

Úgy kezdődött minden, hogy Dalma ikszi-sportfelelősként elkezdte izzítani a szálakat a tavaszi, de az is lehet, hogy még a tavaly őszi kampányban. És ha ez itt bármimód az őszinteség helye, akkor be kell vallani, kezdetben csupán a csakazértis-erejével hatott a kihívás, és bizony sok szempontból macerának tűnt az egész tekerősdi.
Aztán elég gyors iramban jött a megszokás, a bringás életérzés csábereje, nagyon-nagyon hamar a veszélyes helyzetek vonzása (minden napi minimál-adrenalinként az autók közt közlekedés izgalma), az ismeretlen helyzetek bevállalásának vagánysága (útonalterv és utcák ismerete nélkül elindulni), és a Margit-híd lezárásával a mindent überelő időhatékonyság (70 perc bkv vs 40 perc tekerés), legutóbb pedig a legbelülről jövő, hátperszehogy-biciklivel-érzés (playbackes kollégák figyelmébe: nézzétek, ez egy paletta!).

Remekjó, hogy a sebesség és veszély együtt mennyire motivál,
Szabadság-érzést ad (persze van azért, amikor bringázva is keletkeznek kiszolgáltatott, anyázós helyzetek, pl. hogy ki az a barom, aki úgy épít villamosmegállót, hogy a sok mélázó turista, aki leszáll a villamosról a Parlament látképébe feledkezve, egész pontosan a bringaút közepén landoljon...).
Kicsit segít megelőzni az irodaimunka-okozta hátfájást
Lehet mozizni nagyon jól a bringás társadalom sokféleségét,
satöbbi-satöbbi-satöbbi.

és most, hogy ma, 10 fokban és esőben is sikerült boldogan meglépni mindezt, véglegesen ki lehet mondani: büszke vagyok magunkra, magamra...

ezen kívül munkahelyi közösségépítő is,
lehet vicces fotókkal pályázni a kampány fotópályázatába, kreativitásunkat fitogtatva.
és most reklám jön: tessék ránk szavazni, de gyorsan!
itt
(Galéria, 4. oldal, Képrejtvény... c. fotó, alul a kis csillagokra katt, köszönjük - regisztrálós, de nem bonyolult).

erkély-realizmus

Tegnap reggel a mágikus realizmus jellemzőiről tartottam kiselőadást Zsoltnak, a kedvenc közös-reggelizős helyünkön (nem mintha több lenne, de ezt tényleg nagyon szeretjük), mondván, hogy ha egyszer végre már tényleg fogok novellákat írni, és nem csak beszélni róluk, biztosan lesz bennük mágikus realizmus, mint ahogy az élet is tele van csodákkal, bár vannak, akik nem így gondolják, de akkor is tele van. És vannak rossz csodák is.

Azt mindig is tudtuk, hogy a begónia szebb, méltóságteljesebb, különlegesebb, elitebb erkélynövény, mint bármelyik más, de hogy a földi élete végét is úgy fogja végezni, mint a Szép Remedios, azt nem gondoltuk volna. Egészen egyszerű, egészen életszerű a történet.

Pár napja, amióta jeges fuvallattal köszöntött be a jégkorszak és sárgulnak a fikusz levelei, már látható volt, hogy a meseerkélyen senkinek nincs tovább. A petúniák feladták utolsó utáni leveleik növesztését is, a dracena kidőlt a fikusz tövébe és csak feküdt ott búbánatosan, és a hajnalkák is feladták a kúszást ebben a számukra teljesen szürreális környezetben, apró, soványka leveleik elszáradva pödörödtek a futtatómadzagra. Hát nem egy idill, de mindegy is.

A lényeg, hogy a begónia olyan, mint az idősödő bárónék: nem bír szembesülni azzal, hogy innentől már nem szebb lesz az ember (mármint a növény), hanem csúnyább. Vagy egész egyszerűen az égiek könyörültek meg rajta, lényeg a lényeg, az ítéletidő másnap estéjén, amikor kinéztem, hogy mentsem, ami még menthető, ő már nem volt sehol. Minden bizonnyal az égbe szállt. Félig elhasznált műanyag cserepét megtaláltam az erkély talaján, szemmel láthatólag a repülés közben vetette le, mint többé nem szükséges porhüvelyt (műanyag-hüvelyt).

Hát így. A mágikus realizmus, mint láthatjuk, nem egy stílusirányzat, hanem az élet része. Kinek megadatik, hogy megtapasztalja, kinek nem…

sose tudhassuk

hát.
az élet mindig hoz valamit.
Rácsosék. igen.
egyrészt kicserélték az izzót a szobában, ennek következtében sokkal nagyobb a fényár, mint eddig.
másrészt a héten egy Idegen Férfi és egy kisgyerek mutatkozott náluk, nem tudni, mi járatban, de újdonságnak újdonság ez is.
harmadrész - elég ciki - a mai estén megállapítottuk (Klárával, aki külső szakértőként volt a helyzetben jelen), hogy RácsosNéni, aki Új Ruházatban nyomul mostanában (fekete macinaci és valami farmering-szerű felső), úgy tűnik a dolgok jelen állása szerint, hogy mégis inkább Bácsi...

na jó, ez egy sekélyes bejegyzés, de kötelességemnek éreztem, hogy közöljem a Vélt Vagy Valós Változást...