Van góg!

Nemrégiben, egy szentendrei élmény nyomán sikerült megalkotni, illetve inkább nevén nevezni az új kategóriát: globálgagyi. A globálgagyi egy olyan mindennapi jelenség, amely globális méreteket öltve, egyforma, minősíthetetlenül alacsony színvonallal van jelen és tapasztalható a (nyugati) világban mindenütt. A globálgagyi számunkra eddig legjelentősebb képviselői a pánsípos, kitudjahonnanszármazó nagyindiánok, akik ugyanarra a vangelis-alapú pöttyögésre huzogatják a szájuk előtt a pánsípot szerte európában: a nyugati aluljáróban, Szentendre főterén, Berlinben, és bizonyára Pozsonyban és Prágában is.
em sok meglepetést okozott a minap, hogy a művészetek terén is globálgagyi termelődik. De legalábbis olyan a hangulata. Lehet, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már minden művészetből ilyet kell faragni, hogy legalább alapszinten hatni lehessen művészileg, műveltségileg a „választópolgárokra”.
Hátszóval, elmentünk a vangógra, nehogymár a tömeges művészeti élményből kimaradjunk. Meg reméltük, hogy lesz elég erőnk az élményre és Vincentre koncentrálnunk, hogy legyőzzünk minden külső akadályt.


Azt tudtuk, hogy a legnagyobb képek nincsenek itt Budapesten – nembaj, gondoltam, a Napraforgókat volt szerencsém Londonban egy órán keresztül bűvölni.

Azt is tudtuk, hogy biztosan sokan lesznek. De azért ennyire sokra nem számítottunk. Eleinte még tudtam pozitívba fordítani: teret engedtem a bennem élő társadalom-kukkolónak, aki ilyenkor nem bírja visszafogni magát és megfigyeléseket készít a különböző csoportok különböző vicces megnyilvánulásairól.
Első besokalás: ki volt az a marha, aki nem a képek alá tette fel a képekhez tartozó szövegeket, hanem a képeket egymástól elválasztó falak bal oldalára, a képre merőleges irányban? Nem hiszem el, hogy nem lehet egyszerre nézni a képet és olvasni a szöveget.
Második besokalás: a teremőr néni, aki éppen nekünk szól, hogy „nem szabad mobilozni”, amikor épp kikapcsolnánk, miközben mások hosszú tárgyalásokat folytatnak a művészet pályaudvar-szerűen zsongó szentélyében, telefonon.
Harmadik besokalás, amikor a harmadik teremben már tényleg verekedni kell a képekért, elsodornak, a személyes zónámba könyökölnek, a nyakamba lehelnek pálinkaszagot, hujjuj.
Mindezek mellett adódtak azért gyönyörűséges élmények (mint például az Íriszek), meg viccestanulságos társadalom-tapasztalatok (mint például, hogy mennyire változnak a társadalom művészetfogyasztási szokásai és hogy ezzel valamit kezdeni kell).
A legfelemelőbb találkozás a szomszédos, nagy teremben Csontváry Magányos cédrusa, amelyhez üres térben boldogan oda lehetett szaladni és elmélyülten csodálni a klasszikus és szent múzeumi csendben.

jaja: és egy kedvenc ellen-globálgagyi-harcos:

http://www.mkkp.hu/

újabb találkozásom a döglöttgalambbal

igazából nem ezt akartam elmondani, de ha már megesett:
ma újra találkoztunk. a lapos galamb és én.
ugyanott feküdik, kissé már belepte az út pora és az alatta elterülő beton színéhez hasonult.
de köszöni szépen, jól van.
épp a között a két autó között akartam mareggel átlibbenni, ahol ő fekszik azóta.

namindegy.

az alábbiakat meg Szabó Magda írja és minden nagyobb korlát nélkül tudok vele azonosulni, vagyis mélyen betalált:

„…Gizella, sajnos, nem szép, vele csak beszélgetni szeretnek a fiatalemberek, nem táncolni, senki sem veszi észre beszédes, szép szemét, csak a szúrásait figyelik-mosolyogják, örök, humoros-keserű, néha gonosz szócsatáit, Gizella nyelvétől rettegnek a többi lányok, a fiúknak pedig nem is jut eszükbe, hogy Gizella is nő…”

reggel

Reggel műfajában, mint tudjuk csak a hosszú a szép. A békés és hosszú reggel, kávéval, grapefruittal és egy végtelenségnyi hosszúnak tűnő zuhannyal, alapvető harmónia-kritérium. Sőt. Ebből következően, ha arra ébredek, hogy elaludtam, az világvége. Ezen a bizonyos reggelen ez történt. 7.38-kor sikerült felkelni, a munkahely 20 perc itthonról, 8-kor kezdünk (az all inclusive reggel egész pontosan 70 perc, ébredéstől indulásig). Rohanás, nó zuhany, nó kávé, nó grapefruit. 7.54-kor sikerül elindulni, greenday be a fülbe (ez az a fokozat, ami még a kispálon is túl van), dühöngve indulok a zsinagóga irányába (még jó, hogy nemrég felfedeztem egy rövidítést). Azt kell tudni erről a vidékről, hogy szerintem Magyarország leg-zöldövezet-hiányosabb része, sehol egy csomó fű, ilyenkor reggel van a kutyasétáltatás időszaka, és hát munkába menet minden nap megállapítom, hogy ez a kerület egy nagy rakás kutyaszar. Zsinagóga sarkára érve érzem, hogy valami megint csúszik a talpam alatt. Nna, mondom, még ez is. Lenézve látom, hogy a műfaj nem kutya, csak galamb. Nembaj, sietnék tovább, nézem, hol lehet a parkolón keresztül menni. Ott meg ki fekszik kétdimenziós formára gyúrva? Hát, egy galamb. Megholtan, széttaposva, jönnek ki belőle a mindenféle állagú és színű tartalmak. Csodálatos. A galambot élve is undorító állatnak tartom, na de széttaposva, hát az leírhatatlan.

És akkor még a csokiöntet a habatortorta tetején egy szegény szenvedő sétálókutya volt, akivel már a Horánszky utcában találkoztam. Nem elég, hogy a gazdi egy ilyen lehetetlen helyre viszi pisikaki-körútra, még a száját is összekötötték: szájkosár helyett egy bőröv-szerű izé van a pofájára erősítve, afölül néz szomorúan ezen a reménytelen reggelen.

retró parti

30. születésnap
sok sok ember
még a régiszépidőkből is.

visszatekintések sorozata.
tükörbenézéses visszajelzések arról, hogy mennyit változott a gondolkodásmódom, gondolkodom, hogy mióta, nevezzük ezt leegyszerűsítve "pesti lét"-nek, de sokkal inkább az ikszihez (ikszi: munkahely-műhely-gondolkodóhely-szemléletformálódóhely) köthető talán, mint a fővároshoz.
hogy savanyú arccal, értetlenkedve nézek, amikor azt kérdezik, hogy hogy ítélnek meg engem mint határon túlit a munkahelyemen? vagy hogy hogyan néznek ránk a munkahelyünkön a vallásosságunkkal kapcsolatban? vagy hogy a magyarországi egyházban sokkal jobb a helyzet, mint nálunk.
ülök, nézek, és überliberálisnak érzem magam, hogy nem akarok leállni siránkozni, hogy mi szegényszegény határon túli magyar katolikusok, hüpp-hüpp. vagy hogy nem úgy mutatkozom be, hogy molnár kriszta, határon túli magyar vagyok, és rám extra nagy kereszteket mért a sors és minden anyaországi utaljon segélyeket a számlámra azonnal. és hogy a szégyentelen plébánosunk meg pénzcsinálásba kezdett ahelyett, hogy a lelkekkel törődne, és mi lesz velünk, ha egyszer csak már azt sem mondhatjuk, hogy milyen szegények vagyunk, ránk dől a plébánia.
jajjajjaj.
kíméletlenül őszinte fogok lenni, testvéreim, mert azzal csomó rákos megbetegedést megspórolok magamnak. csöndes, mélységes, őszinte, cirádák nélküli isten-élmény volna jó. rajtunk múlik.

tesó

mindig is éreztem, már régebben is, hogy mintha nem is egyszerűen testérek, hanem ikrek lennénk.
mintha lenne valami titkosos köldökzsinór, ami összeköt.
összetart, nagyon közel, aztán messzebbre enged, aztán, ha eltévednénk, segít visszatalálni.

a felnőttség közeledtével hajlamos ezt elfelejteni az ember. érzek valami billenést, mintha nem lenne valami rendben, de nem kérdezem, mert látszólag minden rendben van és egyébként is, minek aggodalmaskodni.

aztán egyszercsak találkozunk, kikísér a vonathoz, és zutty.
hihetetlen, hogy mennyire egyformán mélyen és magasan hullámzunk, legszívesebben leállnék egy jó nagy közös sírásra (úgyis ha már sokáig nem tudnak kijönni a könnyeim, csak toporzékolnak a felszínen, és semmi sem indítja el őket, hát, ha őt meglátom, az segíteni szokott a zokogás előhozásában. és akkor azt mondja, hogy "olyan hülye vagy", és akkor jó), dehát a vonat, az jön.
budapest-piliscsaba-budapest - retúr - lélek tour
ha ketten vagyunk a világvégében, máris jobb egy kicsit :)