a zene, az kell

illetve kellene...

annak ellenére, hogy mostanában, az átköltözés óta sokkalsokkal kevesebb időm van bkv-n olvasni, ami nagyon hiányzik, mégis hoz szép dolgokat reggelenként ez a mindigtömött kilences busz.

ma reggel például két remekbe szabott zenészembert, hangszerestül. talpig feketében, kapucnis póló, bőrdzseki, népies kalap, ez már önmagában az eklektika bája, nekem elég, hogy lesevegyem róluk a szemem, na de hogy még hegedű is van náluk, ritka szépség.

elöntött az érzés, hogy mennyire jó lehet nekik, reggel nyolckor fölülnek a buszra, elmennek egy próbateremig, ebben a csúnya, szomorú, esős időben, és ott töltik az egész napot, emberek és dallamok között, magukra és a zenére figyelve.

hogy mennyire szeretném én is ezt. esős reggelen beülni egy próbaterembe és másoknak talán unalmasnak tűnő dallamokat gyúrni, gyakorolni, üzenetüket fejtegetni reggeltől estig, nem törődve mással.

nagyon sok dolog a zenével, zenéléssel kapcsolatban csak mostanra érett meg bennem, most értem meg a dolgok súlyát.

és ilyenkor, amikor rám tör, akkor valami legnagyobb mélységekig hatoló fájdalom ez.

és óvatosan, hogy nehogy észrevegyem, az ujjaim nem mozognak már úgy, leülök, előveszek valami könnyűt és szépségeset, bűnbánóan érintve újra a zongora billentyűit...

mint meleg, mégis távolba tűnt barátsággal visszatérni egy régi szerelemhez

a szakma íze

négyen voltak, három lány és egy fiú. az elte északi épület velé vezető út egyetlen lépcsőjén álltak, libasorban. már távolból lehetett látni, hogy készül valami, első ránézésre egy buli szórólapjára számítottam volna tőlük.

oda is lépett a szélső lányka, amikor melléjük értem. és ekkor, kórusban mindmind egyszerre vették fel azt a nagyonrászorult, sokszorelutasított és alázatosan kérlelő pillantást, amivel budapest összes kéregetőjét lekörözték volna, kérdezvén, hogy "válaszolnál nekünk két kérdésre?"végtelenül elhagyatottak voltak, kérlelőek és reménytelenek, szegénykéim. másodévesek lehettek maxiumum, a szakma összes ártatlan gyermeki lendületével és egy videokamerával megáldva, amit csak később vettem észre...

"háááááááát.... persze" válaszoltam, kivárva néhány pillanatot és aztán együtt örülve velük a saját igenemnek. két kérdést tettek fel (mi jut eszembe arról, hogy "alma" és mire használjuk a farmernadrág kis zsebét, ami a nagy zsebre van varrva), és közben teljes fogszabályzó-szélességben örültek az eredménynek, édesek voltak nagyon és műegyetemisták.

hát ezzel meg is volt az aznapi szakmai jócselekedetem és fellelkesített engem is az ő lendületük, tisztaságuk. remélem, ez utóbbi még sokáig megmarad... van remény!

rózafürdő és aloe

Drága nagymamám a természetgyógyászok legtermészetesebbikei közül való, ez már csak tudvalevő - mondhatnám kis píárfogással, hogy házi készítésű, a legtitkosabb (éppenakezébekerült) gyógyfüvekből készült becherovkáját országszerte, sőt kétország-szerte ismeri és dicséri a baráti kör. Többnyire mindenre van gyógyfű, amit ajánl, persze mi kevéssé szívesen isszuk meg a csalánteát, mint a bechert, de volt idő, amikor például kollégiumi nagynőkvagyunk korszakunkban minden nap megittuk a híresen keserű cickafarkot is.


Na, a mama mostanában átevezett a wellness mezejére is. Így került bevezetésre családunk női tagjai körében a rózsaszirom-fürdő. Más kérdés, hogy ez az igen finom kényeztetés épp a nőimagazinok aktuális heppje is (és valljuk be, Mama is a csak csajok-ból szerezte a tippet), és az is más kérdés, hogy én nem jártam igazán utána, hogy hogyan s mire is hat, de ajánlom mindenkinek. mmm...


A dolgok menete a következő: a kertben szedett, kinyílt rózsák szirmait egy éjszakára forró vízbe áztatjuk, másnap leszűrjük, a rózsavizet felmelegítjük, és mehet is a kád vizébe. Nyugtató, pihentető, simogató. Gyertyákkal, egy pohár borral és zenével fokozható a hatás, különösen jól esik egy ránk váró kemény holnap előtti felkészülős, magunkkaltörődős estén...





A másik legutóbbi vicces felfedezés az aloe verás joghurt.
Anyu mondja, azért szeret velem vásárolni, mert mindig találok valami különlegeset - hát így jött ez is.
Szintén köztudott, hogy az aloe vera, na hát az mindenre jó. Az ízéről is volt némi sejtésünk a belőle készült tea óta, de a joghurtosdobozt bűvölve sokáig nem jutott eszembe más, mint a szobámban nődögélő, ajándékba kapott példány.
De aztán, a kóstolás felülmúlt minden várakozást. Olyan ízük van a joghurtban úszó növénydaraboknak, mint valami kellemes gumicukor. Tényleg felvidámít az ízlelgetése, mosolyt csal az ember ajkára. Úgyszintén szeretettel ajánljuk korra, nemre és egyebekre való tekintet nélkül.

amikor az ember siet

amikor az ember siet,
pirosra váltanak mind a közlekedési lámpák-
az autósoknak és a gyalogosoknak egyaránt
és megáll az élet azon nyomban,
amikor az ember siet.

lassabban nyílnak ki a villamos ajtói,
a vonat most az egyszer pontosan indul el,
és nem állnak meg az autók, hogy átengedjenek futva az úttesten.

amikor siet az ember,
tutira kihagy egyet a trolibusz
és a legkevésbé pontos barátok is korábban megérkeznek a randira.
a barátságos buszsofőr pedig hirtelen fontosnak érzi,
hogy megmossa az ablakot belülről is indulás előtt,
és gondosan újrakösse a nyakkendőjét.
amikor siet az ember.

ilyenkor lehet igazán
tanulmányozni az élet apró szépségeit,
megmosolyogni az extraprecíz sofőrbácsit
és fogadkozni, hogy máskor hamarabb indulok,

de leginkább
átengedni magunkat
az élet zajló áramának mindörökre
és nem bánkódni azon, ami már visszafordíthatatlan,
hiszen vannak dolgok, amelyekre nem lehetünk hatással.

és ha nem morcogunk fölöslegesen
hanem versikéket faragunk inkább elmélázva,
még az is lehet, hogy Janikovszky Éva
büszkén mosolyg ránk a mennyekből
vagy azt is hihetjük,
hogy legalább
Varró Dani örölne, ha mindezt elolvashatná.

így mindjárt jobb is a helyzet.

szomszédnéni

azt még ha jól emlékszem, nem írtam, vagy kevéssé hangsúlyoztam, hogy micsoda szép életünk lett itt nekünk klárával, mióta a költözködés hullámai alább hagytak.

néhány apróságtól eltekintve persze, úgy mint, hogy a virágok haldoklanak, mert nem kapnak elég fényt (mi sem, de nem is igazán vagyunk itt azokban a napszakokban, amikor erre esélyünk lenne), vagy hogy van egy aprócska de állandó szorongás a lelkünk mélyén az alattunk lakó sárkányos szomszédnéni lelki békéje felőli aggódásból fakadóan.



történt ugyanis, hogy kb 5. napja laktunk itt, amikor először kláráék húzták ki a gyufát egy kis éjszakai táncikálással, majd pedig mi, egy kis késődélutáni kalapálással.

ami, hát valljuk be, mindkettő olyan tevékenység, melyet nem nagyon lehet titkolni az alsó szomszéd elől. az időzítéssel - mármint a miénkkel - nem is lett volna baj, legalábbis a második esetben, az övével annál inkább. meg a falak vastagságával. háromkor kel reggelente, nem tud aludni, ezért átjött.

hát azt már jó ideje tudom, hogy ebben a kerületben lakni magas szintű szakmai élmény egy szociológus számára, de ez sem volt semmi. a szomszédasszony egy szál lenge valamiben látogatott el hozzánk, ami lehetőséget nyújtott, hogy megcsodáljuk a formás vállain lakozó, tetovált sárkányokat (és a benső sárkánnyal is találkozzunk). Hát ezek fergetegesek voltak, mind terjedelemben, mind kidolgozottságban - nem állhattam meg hogy az asszertív törekvéseim mellett elkezdjek a múltján gondolkodni.

megaztán később, amikor már azon gondolkodtam, hogy hogy elültette bennem a magot és milyen kínosan ügyelek rá, hogy mindent lábujjhegyen csináljak. hogy milyen régi élményhez köthető ez.

legfejlebb tíz éves lehettem, amikor zongorista pályám legerőteljesebben felívelő szakaszában nem kevesebb, mint napi négy órát gyakoroltam, ami a panelházban, ahol lakunk, igencsak megosztotta a közvéleményt. voltak, akik kiültek a padra az ablak alá, hogy hallhassák, és olyanok is, akik sörpűnyéllel verve a radiátort próbáltak bekapcsolódni egy közös örömzenélésbe vagy sokkal inkább elhallgattatni. és hogy nem esett jól, hogy nem díjazzák a kitartásomat... most sem esik jól, hogy nem örülnek pillekönnyű lépteimnek. és ezek szerint az ilyesmiben nem változtam az elmúlt tizenöt évben...