nekem a Balaton...

... szeretetteljesen várakozó, szikár, magas, hatalmas tenyerű öregember,

aki sután és mégis feledhetetlenül ölel, mint akiknek sem az édesgyermekség, sem az édesapaság nem adatott meg, de megélt két háborút, szegénységet, munkát, és őrizte a szikár termete mellett a huncut humorát is nyolcvansok éven át.

forró augusztusi napokon begyűjtött, kiszámíthatatlan forróság, ami a ház alsó részének köveiből árad ki estefelé, amikor gumimatraccal a hóna alatt, semmittevéstől fáradtan slattyog felfelé az ember

napozókrém illatú pillanat-szerelmek és egész nap bámult szörfösök

hekkek és sültkolbászok, színes törölközők minden évben szakasztott egyforma képe

hihetetlen eltévedésekkel járó túra-kísérletek

autóablakból vizipisztolyozás

régesrégi, megunhatatlan családi történetek

a szőlőhegy végében látott őzek

operaénekes szomszédok

dohos illatú pincehűvös

zöld almák

titokzatos szépségű festmények

és a hátsó kőfal mellett termő szenvedélyes feketeszeder-evés 

emléke. most már tényleg emléke csak. 

az, hogy a házat, és a nyaralót el KELL adni, nem volt kétséges. De megfogató sem volt, mivel az örökösödési huzavonában összegyűlt rengeteg emberi ostobaság elkerülése és a gyerek-státuszom tudattalan őrzése affelé vitt, hogy ebből az egészből vonjam ki szépen magamat.

és most, amikor jött a hír, hogy az utolsó kulcs is átadásra került, 

még mintha most sem hallottam volna meg a telefonban. mint ahogy azt sem, ahogy azt mondják, nem maradt ott semmi.

nem is olyan könnyű elképzelni, hogy a mi gyerekeink már nem ott töltik majd a legszebb nyarakat, és ha megyünk is, csak a temetőbe mehetünk.

A családregényünk Badacsony fejezetének végére itt és most, ott és akkor 

pont került.
nehéz, hálás, fájdalmas, visszavágyós, megkönnyebbülős, könnyektől csillanó, tétova pont.