A sokat emlegetett DiNaMit képzés idén nyáron azt hiszem, hosszú távra megalapozta a verhetetlen első helyet az Életem Kedvenc Projektjei kategóriában.
Az, hogy valami egészen újat alkotunk, építünk, már nem újdonság, ahogyan a benne dolgozók szépséges alázata sem lep meg, hanem csak újra meg újra megmelengeti a szívem és otthon-érzést teremt bármilyen eszeveszett tempójú munka közben.
Viszont ilyet, mint a júliusi értékelő-tervező-barátságápolgató-ünneplő-jutalmazó hétvégénk volt, még sehol máshol nem láttam.
Valamikor a képzés zárása körül megfogalmazódott bennünk (csak halkan, margóra szánva) a megjegyzés, hogy perszepersze, tanítjuk a középiskolásoknak, hogy az értékelés (és az önkéntesek, valamint önmagunk megjutalmazása) az egyik legfontosabb eleme a programszervezésnek, nadehát hol a hitelesség, ha mi magunk, a fenntarthatóság jegyében máris a következő évadra koncentrálva, megfeledkezünk erről az állomásról.
És, láss csodát, az ötlet értő talajra huppant (jesszus, micsoda képzavar) - egyszercsak ott találtuk magunkat egy Duna-parti nyaralóban, boldog és kreatív légkörben, minden jóval ellátva (hála és köszönet a DH vezetőségének, akik valami hihetetlen érzékenységgel látják meg az igazi fontosságokat és ennek megfelelően tudnak varázsolni időt, pénzt, helyszínt, meg minden más erőforrást is).
És dolgoztunk önfeledten. Ez a jó szó, ami fedi a "munkaforma" lényegét - projektértékelés és továbbtervezés verőfényben. Sokszor éltem már meg szinergikusnak mondott helyzeteket, de ilyet asszem még soha - a paradicsomi környezetnek és a köztünk működő baráti szeretetnek hála, az egyébként is meglévő kreativitás és elhivatottság megsokszorozódva produkálta az eredményeket, új ötleteket, megoldásokat.
És még a pihenésre, baráti együttlétre, borozásra, fürdőzésre, játékra is jutott idő - lehet, hogy 36 órából állt egy nap azon a hétvégén.
A felvidéki magyar középiskolások felelős állampolgárrá nevelése, jelentem, jó úton halad, a lehető legjobb kezekben.
Konkrétumok később.
Az, hogy valami egészen újat alkotunk, építünk, már nem újdonság, ahogyan a benne dolgozók szépséges alázata sem lep meg, hanem csak újra meg újra megmelengeti a szívem és otthon-érzést teremt bármilyen eszeveszett tempójú munka közben.
Viszont ilyet, mint a júliusi értékelő-tervező-barátságápolgató-ünneplő-jutalmazó hétvégénk volt, még sehol máshol nem láttam.
Valamikor a képzés zárása körül megfogalmazódott bennünk (csak halkan, margóra szánva) a megjegyzés, hogy perszepersze, tanítjuk a középiskolásoknak, hogy az értékelés (és az önkéntesek, valamint önmagunk megjutalmazása) az egyik legfontosabb eleme a programszervezésnek, nadehát hol a hitelesség, ha mi magunk, a fenntarthatóság jegyében máris a következő évadra koncentrálva, megfeledkezünk erről az állomásról.
És, láss csodát, az ötlet értő talajra huppant (jesszus, micsoda képzavar) - egyszercsak ott találtuk magunkat egy Duna-parti nyaralóban, boldog és kreatív légkörben, minden jóval ellátva (hála és köszönet a DH vezetőségének, akik valami hihetetlen érzékenységgel látják meg az igazi fontosságokat és ennek megfelelően tudnak varázsolni időt, pénzt, helyszínt, meg minden más erőforrást is).
És dolgoztunk önfeledten. Ez a jó szó, ami fedi a "munkaforma" lényegét - projektértékelés és továbbtervezés verőfényben. Sokszor éltem már meg szinergikusnak mondott helyzeteket, de ilyet asszem még soha - a paradicsomi környezetnek és a köztünk működő baráti szeretetnek hála, az egyébként is meglévő kreativitás és elhivatottság megsokszorozódva produkálta az eredményeket, új ötleteket, megoldásokat.
És még a pihenésre, baráti együttlétre, borozásra, fürdőzésre, játékra is jutott idő - lehet, hogy 36 órából állt egy nap azon a hétvégén.
A felvidéki magyar középiskolások felelős állampolgárrá nevelése, jelentem, jó úton halad, a lehető legjobb kezekben.
Konkrétumok később.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mesélj, szerinted?